Szolgálat 76. (1987)
Az egyház szava - A pápa a Katolikus Nevelés Nemzetközi Hivatalához
A PÁPA A KATOLIKUS NEVELÉS NEMZETKÖZI HIVATALÁHOZ (OIEC) 1986. november 5-én Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! 1. Szívügyetek volt megünnepelni annak az eseménynek 20-ik évfordulóját, hogy megjelent a „Nyilatkozat a keresztény nevelésről“, amelyet a II. Vatikáni Zsinat atyái dolgoztak ki és VI. Pál pápa tett közzé 1965. október 26-án. Gratulálok ehhez a szerencsés kezdeményezéshez. A Katolikus Nevelés Kongregációjának úgyszintén, amelynél tervetek — alighogy megszületett — meleg fogadtatásra, és támaszra talált. Hálával adózunk ebben az évben XI. Pius emlékének is, aki 1929. december 31-én hirdette ki a „Divini lllius Magistri" című enciklikáját ugyanerről a fontos kérdésről. „Az egyetemes zsinat figyelmesen fontolóra vette, hogy a nevelés igen jelentős az ember életében és egyre nagyobb hatással van korunk társadalmi fejlődésére. A mai életkörülmények megkönnyítették az ifjúság nevelését, sőt a felnőttek folyamatos továbbképzését is“ (Gravissimum educationis. Előszó). Ennek a zsinati szövegnek ma is átütő ereje van. Néhány gondolatot szeretnék tehát veletek kicserélni a jelenlegi keresztény nevelésről, főleg pedig a katolikus iskola nevelési tervéről. 2. A számos és mélyreható tudományos és technológiai változások ráütik bélyegüket korunkra, tehát higgadt és szigorú eszmecserét kívánnak meg a hit és a tudomány között. Evvel a céllal hívtam létre a „Kultúra Pápai Tanácsát“ 1982-ben. Az a kívánságom, hogy Hivatalotok szorosan együttműködjék ezzel a tanáccsal. A tudomány és a technika figyelemre méltó eredményeket ért és ér el, amelyek hozzájárulnak az ember anyagi körülményei javulásához. Ennek ellenére ez a haladás nem mindig hozta magával az ember magasabb szintű megbecsülését és értékelését. Megállapíthatjuk — mégpedig elég gyakran —, hogy fogyatékos a lélek és a szív igazi képzése, jóllehet ennek kellene elfoglalnia az első és pótolhatatlan helyet az egészséges, kiegyensúlyozott, békés és boldog társadalomban. Arra az eszmefuttatásra gondolok, amelyre sokszor visszatért VI. Pál tanítása során, amikor a két pólus, az „igazság és a szeretet“ kapcsolatáról beszélt. „Jó, mondotta, hogy a Zsinat megerősítette ragaszkodásunkat mindkettőhöz. Az igazsághoz, amely minden tiszteletet megérdemel, s szükség esetén még életáldozatunkat is, ha meg kell azt vallani, hirdetni és védeni; ugyanakkor megerősítette ragaszkodásunkat a szeretethez, amely a szabadság, a jóság, a türelem forrása és a nélkülözhetetlen önmegtagadás tanító mestere embertársainkhoz való viszonyunk kialakításában: azokhoz az embertársainkhoz való viszonyulásunkban, akiket az Egyház testvéreinknek nevez. Nem szójátékról van itt szó, nem is iskolai ellentétekről, sem végzetszerű drámákról. Az emberi természet és közösség bensőjét érintő problémák ezek, amelyek megtalálhatók az Evangéliumban, ennélfogva ebben a szeretet-civilizációban reméljük... alázatos és sikeres megoldásukat" (1976. február 18-án: Általános kihallgatás). 5 65
