Szolgálat 76. (1987)

Tanulmányok - Dicenti Gyula: Nevelő diploma nélkül

az anya s gyermeke között a szó még csak lassanként válik a megértés eszközévé. Talán emiatt van az, hogy emlékezetemben olyan asszony maradt fenn, aki tekintetével közli magát, s nem a szavaival. Arckifejezése dicsért, büntetett és szeretett. Szeme mindig gondosan és aggódva pihent rajtunk, ez volt leghatékonyabb nevelő eszköze. Az öt éves gyermek látószögén keresztül rögzítve él bennem anyám, s számomra soha sem öregedett meg. Kapcsolatunkban nem történt változás, s nem tudhatom, ennek következtében esetleg milyen élményekből maradtam ki. Viszont nagyon jól tudom, mit jelent egy édesanya egy ötéves gyermeknek: mindent a világon. Ott áll élete kezdetén ... Tudom és érzem, milyen annak a gyermeknek a lelki világa, aki elvesztette anyját... Évekkel később megállapíthattam, hogy tulajdonképpen anyám halála készített föl életfeladatomra, az SOS Gyermekfalvak alapítására“ (I. 5—9).

Idősebb testvérei meggyőzték apjukat, ne házasodjék újra. A 16 éves nővére, Elza pótolja az anyai meleget a kicsinyek felé. Hermann hamarosan segít a gazdaságban: tehenet őriz, szénát gyűjt stb. Az iskola, a könyvek azonban fölfedeztetik vele, hogy faluja szűk határain túl létezik egy másik világ is. Tudja, hogy az egész családnak áldozatába kerül, de tovább tanul. Sorkosztos diákként indul; a kemény munkában megedzett, erős szervezetű fiú jól bírja a gimnáziumot: kiváló sportoló, jó tanuló s főleg elmélyült gondolkodó. Bár kisvárosban (Feldkirchen) tanul, el-eltöpreng a tanultakon. Éles szemmel figyeli új környezetét, s csodálkozik, milyen természetes könnyedséggel (vagy köny- nyelműséggel?) nézik az életet diáktársai, észre sem veszik az árnyoldalait, amiket igyekeznek is felejteni, ha csak lehet. Hermannt belső erő kényszeríti arra, hogy szembenézzen azzal, ami körülötte történik. Néha maga is nehéznek tartja ezt az utat, de kikerülhetetlennek. Ahogy később írta: a dolgok és események átgondolásának és kiértékelésének az igénye megőrizte a fiatalság felületes szórakozásaitól, s ugyanakkor egész életén keresztül bensőséges és meggyőződéses katolikus maradt.

A háború borzalmai s azt követő nyomor nemegyszer okozott álmatlan éjszakát neki. Nem tudott belenyugodni, hogy „ez már így van, nem csinálhatunk semmit“.

1946-ban teljes lendülettel vetette bele magát egyetemi tanulmányaiba, hiszen megígérte apjának, hogy minél előbb megszerzi az orvosi oklevelet. Magánórákkal szerezte meg a legszükségesebbeket, vita és beszélgető társa pedig főleg Simon Mayr, innsbrucki káplán volt. De legtöbbször magában forrongott, küszködött. Tanárainak feltűnt kivételes tehetsége. Burkhard Breitner professzor meg is jegyezte egyik előadásán: „Egyelőre úgy látom, önök közül csak Gmeiner hallgató úrnak van igazi érzéke a klinikai munkához.“ Minden nyílegyenesen haladt tehát előre, amikor élete színterén megjelent Hansl, Jancsika.

1947, ködös téli este. Gmeiner éppen hazafelé tart, hogy bérelt csöpp szobájában órákat adjon magántanítványainak. Ócska katonaköpenybe burkolt

51