Szolgálat 76. (1987)
Tanulmányok - Fényesi Márk: Keresztény önnevelés
kapcsolat átélése bizalmat és erőt fakaszt. Nem az a döntő, hogy szóbeli, elmélkedő vagy szemlélődő imaformában fordul-e az ember az Isten felé; a lényeg az, hogy találkozzék vele. S hogy ebbe a kapcsolatba se csússzon bele az emberre annyira jellemző önkivetítés (projekció), tudatosan keresnie kell, mit nyilatkoztatott ki a Másik magáról. A második lépés tehát az Isten Igéjével való rendszeres táplálkozás. Életpéldájában, tanításában, felhívásaiban mintegy tükörben fedezi fel a hívő, milyen értékek rejlenek az emberben. Elég például csak átelmélkednie a Hegyi beszédet. Azonnal kirajzolódik a legszebb emberi ideál, egyszersmind annak a megélése is, hogy még milyen messze van ettől a fennkölt s mégis annyira emberi céltól. Aki kicsit is komolyan veszi ezt az isteni tanítást, az szinte kényszerítve érzi magát, hogy megnyíljon a szegény, a szomorkodó, a neki talán ártani akaró embertestvérének. Mivel természetes vonzódásunk inkább a gazdag, a vidám és velünk szemben előzékeny személyek felé terel, hamarosan belátjuk, hogy — ha a boldogságok meredek útján akarunk járni — valóban nevelni, alakítani kell önmagunkat. Végül maga Krisztus tanított arra, hogy a legbiztosabban a közösségekben találkozhatunk vele: „Aki titeket hallgat, engem hallgat“ (Lk 10,16). „Ahol ugyanis ketten, vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20), és amit egynek a legkisebbek közül tettünk vagy nem tettünk, azt neki tettük, illetve nem tettük (vö. Mt 25). Az isteni Te-vel való kapcsolat csak akkor hiteles, ha találkoztam a felebarátommal, akihez való viszonyom joggal lehet lelki fejlődésem mércéje. Ilyen módon visszakanyarodtunk az önnevelés közösségi dimenziójához. Lelki fejlődésünk gyakorlati fokmérője a közösségbe való bekapcsolódás. Mennyire vállaljuk szabadon és tudatosan a krisztusi találkozásnak ezt a keretét, s mennyire törjük magunkat azért, hogy egyre önfeláldozóbban szolgálhassuk az Urat testvéreinkben. Az emberré vált Másik tagjai nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy eljuthassunk igazi énünkhöz. Légy azzá, ami vagy! A nevelés másik alapelvét foglalja össze tömören ez a Pindarosztól eredő mondás, amelynek visszhangját megtalálhatjuk a középkori misztikusoknál, többek között Eckhart mesternél. Miért törik derékba nem egy szépen induló papi vagy családi élet? Csaknem mindig amiatt, mert a pap vagy házastárs „elhagyja magát“: megáll az úton, nem alakít, nem farag, nem csiszol már magatartásán. Azt is mondhatjuk: a házasságkötéskor — papszenteléskor, vagy legalábbis röviddel azután súlyos tévedés áldozata lett. Úgy kezdett élni, mintha már elérte volna célját. A pap talán jogot formált arra, hogy szolgálják ki a hívek: a férj illetve a feleség elvárta, hogy a „másik“ tegye meg az első lépést, s akkor ő is hajlandó lesz áldozatot hozni, kibékülni. 37
