Szolgálat 76. (1987)
Tanulmányok - Fényesi Márk: Keresztény önnevelés
Ha megkérdeznénk egy ilyen papot vagy családos embert, vannak-e magasabb céljai, törekszik-e azok elérésére, bizonyára azt felelné, hogy igen. Élete mégis megcáfolja szavait. Egész magatartásából nem az tűnik ki, hogy ténylegesen törekszik erkölcsi megújulásra. Külsőleg lehet roppant tevékeny: házat épít, templomot tataroztat, éjét nappá téve sürög-forog, autója megállás nélkül robog. Legtöbbször azonban éppen ez a szakadatlan tevékenység teszi képtelenné arra, hogy időt találjon önnevelésére, Istenhez való viszonyára. Mintha nem lenne ereje felfedezni azokat a kincseket és lehetőségeket, amelyek kihasználatlanul, parlagon hevernek lelke mélyén. Figyelme elterelődött a lényegtől, a pillanatnyi tennivalók megigézték, s elvész a külsőségekben. A nevelés akkor sikeres, amikor felszínre hozza, gyümölcsözteti a gyermekben rejlő képességeket: nem teremt benne illúziókat, de kiaknázatlanul sem hagyja a lehetőségeket. Ez az értelme a pindaroszi mondásnak. S ez a feladata az önnevelésnek is. Gyenge nevelő az, aki nem bontakoztatja ki a serdülő lelkében szunnyadó tehetségeket, még szánalmasabb az, aki észre sem veszi, micsoda kincsek lappanganak a rábízottakban, de a legsiralmasabb az a keresztény, aki nem törekszik igazán arra, ami: istenfiúi méltóságának kiteljesítésére. A felnőtt korukban megtért szentek felfedezték ezt az igazgyöngyöt (vö. Mt 13,45). Ezért változtatta meg gyökeresen életét például Szent Ágoston, Lo- yolai Szent Ignác és Páli Szent Vince. Rájöttek, hogy Jézus milyen kincseket adott az emberiségnek, s ennek szentelték életüket. Tudták, hogy ez egy életfeladat. Isten titokzatos, rejtett bölcsességét világította meg bennük a Lélek (vö. 1Kor 2,6-3,23), s ezért megújultak, magukra öltötték az új ember lelki köntösét, „aki az Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény“ (Ef 4,23). A kicsit is józan és őszinte keresztény tudja, miiyen messze áll ettől a tökéletességtől. Még nem az, amivé lennie kell. Tudja azt is, hogy nem alszik a gonosz lélek, szüntelenül ármánykodik, próbálja letéríteni a jó útról. Egyik hazugsága és csalárd csábítása pontosan abban áll, hogy el akarja hitetni velünk: nincs már szükségünk komoly küzdelemre, nem kell már nevelnünk magunkat, minden simán folyik. Elfelejteti velünk Péter megrázó példáját. Az apostolok fejét egy nap hihetetlen kegyelemmel töltötte el az Atya: kinyilatkoztatta neki, hogy ki is a názáreti Jézus. Rövid idő múlva azonban Péter sátánként kísérti az élő Isten Fiát (Mt 16,16-23)1 Fejébe szállt a dicsőség? Vagy csak temperamentuma sodrásának engedett? Ha valóban azzá akarok lenni, ami vagyok Isten tervében, akkor állandóan tartsam szem előtt: nem vagyok „készen“, nem szilárdultam meg annyira a kegyelemben, hogy el ne bukhatnék. Ezért mondották a régiek, hogy félelemmel és remegéssel kell dolgozni üdvösségünkön. Nem pihenhetek meg, mintha már célba értem volna. < Emberi méltóságunk biztosítéka, legnemesebb kincse szabadságunk. Isten saját szikráját ültette belénk, amikor értelemmel és szabad akarattal áldott 38
