Szolgálat 76. (1987)

Tanulmányok - Cserháti Ferenc: Társas apostolkodás a világiakkal

A teendők bizonyára még sokkal szerteágazóbbak. William Graham: Change of habit (Ein himmlischer Schwindel) c. filmjében láttam egy remek kísérletezést: Három fiatal apáca civilbe vágja magát és az evangelizáció, diakónia és kommunió terén óriási sikerrel dolgozik Harlem utcáin. Munkájukban főleg csak az egyházi körök előítéleteivel kell megküzdeniük. A film a három nővér sikerével és egy szépen összeállított gitáros misével zárul, amelyben az öreg plébános még öregebb házvezetőnője méltatlankodva súgja barátnője fülébe: „Szép volt régen, amikor misére jártunk és nem kellett gondolkodni.“ Ezt most csak így formálnám át: „Szép volt régen papnak lenni, amikor még nem kellett a kísérletezések mindig ingoványos talajára lépni." A siker azonban még nagy buzgóságunk ellenére is elmaradhat, csüggednünk mégsem szabad: a világban más erők is dolgoznak! Pál zélusa alig utolérhető, munkáját mégis sokszor kudarcok koronázták. Lisztra környékén félholtra verik (ApCsel 14,19), de mégis tovább megy és hiszi: „Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten. Az ültető és öntöző egyek, el is nyeri mindegyik a jutalmát fáradozásához mérten. Istennek vagyunk ugyanis munkatársai, . .

(1 Kor 3,7-9).

5. A növekedést Isten adja

A lelkipásztorok egy része hamarosan készen áll az elmarasztaló ítélettel: ezek a világiak komolytalanok, egyházi feladatok elvégzésére alkalmatlanok, nem megbízhatóak. Amikor komolyra fordul a dolog, cserben hagyják egyházukat papjaikkal együtt, akiknek ezután még az általuk elkezdett teendőket is tető alá kell hozni, ha azt akarják, hogy az elszenvedett kudarc miatt Krisztus ügye csorbát ne szenvedjen. Arra már viszont kevesebben gondolnak, hogy talán éppen saját lelkipásztori hozzáállásukban, tevékenységük módozatában, közvetlen környezetükben vagy lelki beállítottságukban kellene keresni a világiak idegenkedésének okát az egyház küldetésének megvalósításában.

Ezek említése mellett, természetesen, az sem hagyható figyelmen kívül, hogy nagyon sok paptestvér még a lelkét is kiteszi, a kívánt módon mégsem képes híveit bevonni az apostoli munkába. Ilyenkor nem marad más hátra, mint emlékeztetni az írás apostoli szerénységre és imádságos lelkületre intő szavaira: „Én ültettem, Apolló öntözte, — de a növekedést az Isten adta“ (1Kor 3,6). Apolló, Pál és Péter, bárhogyan is hívjuk őket, mégsem vonhatják ki magukat a rájukbízott feladat alól: nekik hinteni kell az égi magot, legyen az alkalmas vagy alkalmatlan (vö. 2Tim 4,2). A betonvárosok és az elvilágiaso- dott falvak, a számítógépek, a csillagközi utazások és a kietlen szívek világában úgy kell sürgölődniük, mintha csak személyükben Krisztus járna közöttünk és kezükkel osztogatná isteni javait: Hiszen Isten egész népével együtt elsősorban ők kaptak erre küldetést. Csakhogy a pásztor feladata több a nyájénál! Apollónak még arról is gondoskodnia kell, hogy közösségének tagjai egyenként is komolyan vegyék keresztségük és bérmálásuk által vállalt, mindannyiuk32