Szolgálat 76. (1987)
Tanulmányok - Rácz Imre: Vallásos nevelés és emberi teljesség
az emberré-levés útján, hiszen távol tartja neveltjeit a transzcendentális előbb említett harmadik lépésétől. A hívő nevelő vallásos nevelésre törekszik. Munkáját Istenről vallott hite és elképzelése szerint végzi. Lényeges kérdés azonban, hogy milyen előjellel éli nevelői értékrendjét. Hívő szülők és nevelők ugyanis különféle „istenképek“ szerint igazodhatnak. Vannak, kik a törvényhozó szigorú bíró vagy számon- kérő Istent állítják nevelő munkájuk középpontjába. Az ilyen nevelés szűkkeblű, félelemtől vezetett, önállótlan embereket eredményezhet, akik később is valószínűleg nehezen találják meg az utat a Jézus által meghirdetett meny- nyei Atyához. Ha azonban a szülők és nevelők istenképe az evangéliumhoz igazodik, ha életükben a szerető Istent igyekeznek megcsillogtatni, akkor megvan a remény arra, hogy a gyermekek önálló egyéniséggé fejlődnek, akik magukat, környezetüket, az egész világot pozitív feladatnak tekintik és optimista beállítással fognak hozzá hivatásbeli munkájukhoz is. Eddig csak a vallásos nevelésről beszéltünk. A keresztény vagy katolikus nevelésről legfeljebb csak mellékesen történt említés. Ez nem véletlenül történt. Ha ugyanis sikerült a vallásos nevelés többletét kimutatni, akkor egyúttal a keresztény nevelés mellett is állást foglaltunk, beleértve annak minden felekezeti differenciálódását is. Mindaz, ami a kereszténység mellett szól, érvényes a keresztény nevelésre is. A fő kérdés elsősorban tehát nem metodikus-didaktikus jellegű. A nevelés központi kérdése arra irányul, hogy akarjuk-e a kiteljesedett embert, aki vallás és egészséges evangéliumi istenkép nélkül alig képzelhető el. Meggyőződésünk szerint minden más megoldás részmegoldás csupán, amely a félúton megáll. Befejezésül még egy szót azokról az ellenvetésekről, melyeket néha a pszichológia, a pedagógia vagy a szociológia berkeiből haliunk a vallásos nevelés ellen. Bár különféle név alatt és előjellel jönnek forgalomba, lényegében elnyomást, a szabadság megnyirbálását vetik a vallásos nevelés szemére. Nem is nehéz túlságosan konkrét példákat találni kijelentéseik alátámasztására. Kétségkívül igaz, hogy ha hibás istenképből indulunk ki, hibás nevelést folytathatunk. De ha a nevelő hisz az Exodus szabadító Istenében, Ezekiel próféta (Ez 16), a házasságtörő asszony történetének (Jn 8) vagy a tékozló fiú példabeszédének (Lk 15) megbocsátó Istenében, akkor nevelő munkáját a keresztény szabadság szolgálatában végzi, mert szeme előtt tartja a Római levél szavait: „Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa szólítjuk: Abba, Atya!“ (Róm 8,15) További irodalom: Exeler A.: Religiöse Erziehung als Hilfe der Menschwerdung, München, 1982. — Fischer K. G.: Emanzipation als Lemziel der Schule von morgen. In: Informationen zum 18
