Szolgálat 76. (1987)
Tanulmányok - Rácz Imre: Vallásos nevelés és emberi teljesség
1. Énünkkel kapcsolatban. A tudományok már sok mindent kiderítettek rólunk. A biológia, az orvostudomány, a lélektan, a társadalomtudomány, hogy csak néhányat említsünk, messzemenően megmagyarázza a különböző jelenségeket. Mindez mégsem elégít ki minket. Pl. egyediségünket a humán tudományok csak nagyon hézagosán tudják leírni. Nem is beszélve arról, hogy sokszor magunkat sem értjük meg, s állandó ösztönzést érzünk arra, hogy tovább keressünk, egy nagyobb, teljesebb életet találjunk. Pascal ezt így fejezi ki: „Az ember egy végtelennel múltja felül az embert.“ 2. Az én-te viszonyában. Martin Buber szavai szerint „az ember én-je a te-felé fordulásból születik“ („Am Du wird der Mensch zum Ich“). Élet csak két pólus egymásra hatásából fakad. Minél fejlettebb az élet, annál személyesebb ez az egymás felé fordulás. Olyan élet, mely maga akar maradni, mely megelégszik magával, mely nem lépi át önmaga határát, az végül is elpusztul. 3. Életünk értelmével kapcsolatban. Mindannyian érezzük azt, hogy végső megelégedettséget anyagi vagy időhöz kötött célok elérése nem ad. Különösen akkor, ha sikertelenséggel, betegséggel küszködünk, vagy éppen a halál nagy kérdőjele előtt állunk, rádöbbenünk arra, hogy nagyobb, átfogóbb értelem nélkül életünk banalitásba süllyed. A hívő ember Istenbe vetett bizalma átlépi a végső határt és megtalálja azt a kielégülést, amelyről Szt. Ágoston híres szavai szólnak: „Nyugtalan a mi szívünk, míg benned meg nem nyugszik, Istenünk.“ A transzcendentális három lépcsőfoka szervesen hozzátartozik az emberré formálódás folyamatához. Aki erről lemond, az megrövidül emberi létében, aki pedig másokat tart ettől távol, az másokat rövidíthet meg. Ilyen értelemben a vallás az ember alapvető jogaihoz tartozik. Senki nem születik kész embernek. Mindenkinek szüksége van nevelésre, képzésre. Magunkkal hozott képességeinket szüléink, tanítóink, nevelőink bontogatják saját és elődeiktől kapott tapasztalataik szerint. Túlbecsülnénk azonban a nevelést, ha elvárnánk, hogy minden lehető célirányt szem előtt tartson. 3. Alapvető célkitűzések A nevelés célja és stílusa a nevelő személyes értékrendjétől függ. A nevelő világ-, ember- és istenképe messzemenően befolyásolja a nevelés irányát. A „világkép" fogalmán azt az általános elképzelést értjük, amellyel valaki az egész valóság megítélésére törekszik. Ez tehát egy eléggé összetett valami, melynél öröklött, tanult és tapasztalt összetevők is szerepet játszanak. A világkép egy részét az emberről való elképzelés, az „emberkép“ teszi ki. Mindkettőre hatással van az Istenről vallott felfogás, az „istenkép“. Ha valaki abból indul ki, hogy az ember egy véletlen fejlődés eredménye, tehát ateista beállítottsággal közeledik az ember megértéséhez, akkor természetesen nevelői munkájában sem helyez súlyt a vallás értékeire. Ezt kifejezhetnénk úgy is, hogy a hitetlen nevelő a vallásos hittől mentes vagy kimondottan hitellenes munkát folytat. Ezáltal megrövidítheti a jövendő generációt 2
