Szolgálat 75. (1987)
Halottaink - Polgár András S. J. (Lelkigyermeke)
POLGÁR ANDRÁS SJ (1900—1987) Mindannyiunkat megdöbbentett a hír: P. Polgár András, szeretett Bandi bácsink 1987. jan. 18-án itthagyott minket. Az év elejétől egyre aggasztóbb hírek érkeztek egészségi állapotáról: epevezeték-elzáródás jelenségei mutatkoztak rajta, s ezt az alapvető sérülést már a „minden mindegy“ műtét sem tudta jóra fordítani. Tudtuk és ismertük őt, s nem kételkedtünk abban, hogy azzal a lelkülettel néz a „nagy utazás“ elé, ahogy azt Loyolai Szent Ignác Atyánk óhajtja: „Miként egész életében, úgy főleg halálában törekedjék a Társaságnak minden tagja arra, hogy a mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus megdicsőüljön benne, s az ő szent tetszése teljesüljön rajta .... az embertársak pedig épüljenek legalább türelmének és lelki erősségének példáján ...“ De hogyan is indult el az a nyolc és fél évtizedet betöltő gazdag és termékeny jezsuita élet? Erről valljon maga P. Polgár: „1900. júl. 3-án születtem Fiúméban; ez akkor Magyarországhoz tartozott. Szüleim nagyon jól neveltek. Igen becsületes, jó emberek voltak. Megvolt a szigor, de mellette a jóság is. öten voltunk testvérek. Én voltam a legkisebb. Belépésemig, 1917-ig, igen jó körülmények között éltem. Vasúti házban laktunk, melyhez nagy udvar, egy erdős hegy tartozott, és az egész objektum fallal volt körülvéve. Harminchat család lakott itt együtt, mindegyikben öt-hat gyerek. így aztán bőven akadtak játszótársak. Az állami elemi iskolában négy osztályt, majd az Állami Főgimnáziumban hét osztályt végeztem el. Vallásos életem ebben az időben a kötelező vasárnapi szentmisehallgatásból és évi kétszeri gyónás-áldozásból állt. Semmi egyébből. A hitoktatás sem v-olt rám hatással. Hatodikos gimnazista koromban hallottam a jezsuitákról, éspedig azt, hogy a rend mindenkit tehetsége szerint képez ki. Ez tetszett nekem. De hamarosan el is felejtettem az egészet. Napirendem a nyári vakációban a következő volt: 9 órakor keltem, megreggeliztem, és lementem a tengerre. Ott töltöttem az egész napot fürdéssel. Este hazamentem, vacsoráztam, és aludni tértem. Reggel, este imádkozni? Szüleimnek segíteni? Időmet valami hasznos dologgal tölteni? Eszembe se jutott. A hetedik gimnázium után édesapám Zágrábba akart küldeni a vasúthoz állásba, hogy a katonai szolgálat alól mentve legyek. Azonban minden másként történt. Egyik napon — magam sem tudom miért — az a gondolatom támadt, hogy megváltoztatom az életemet. Késő délután bementem a városba. A korzón találkoztam egy ismerős pappal, aki diákokkal sétált ott. Odamentem hozzá, és így szóltam: „Gyónni szeretnék!“ A pap csodálkozva kérdezte: „Most?“ — „Igen! Most,“ — feleltem. Meggyóntam, és attól kezdve gyökeresen megváltozott az életem. Másnap reggel már 6 órakor keltem. Egy imakönyvből reggeli imát végeztem, majd bementem a városba szentmisére. Meg is áldoztam. Támaszkodás nélkül térdeltem végig a szentmisét, teljes vigasztalásban. A padban ott találtam Nogál imakönyvét. Találomra kinyitottam. A Jézus Szíve litániánál nyílt ki. Ettől kezdve mindennap a szentmise után elimádkoztam, anélkül, hogy valami fogalmam lett volna Jézus Szívéről. Szentmise után hazamentem. A pincéből — anélkül, hogy erre kértek volna, — fát hoztam, kitisztítottam az összes családtag cipőjét, és minden másban segítségére voltam édesanyámnak. A fürdésre csak délután került sor. Estefelé a rózsafüzér ájta- tosságra mentem be a városba, a kapucinusok templomába. Ezen túl minden napom így telt el. Mekkora kegyelem volt ez egy olyan fiúnál, aki eddig majdnem úgy élt, mint a mai ifjúság. Augusztus elején a háborús állapotok miatt hazaküldtek Innsbruckból a negyedéves teológusokat. így jött Fiúméba egy olasz jezsuita, P. Viezzoli. Abban a templomban misézett, melybe én is jártam. Megkértem, hogy mindennap hazakísérhessem. Újra felébredt bennem a jezsuiták iránti érdeklődés, és én — aki,soha nem akartam pap lenni, hanem mérnöki pályára készültem — most kikérdeztem az atyát a rend miben95
