Szolgálat 75. (1987)
Halottaink - Polgár András S. J. (Lelkigyermeke)
létéről. Majd nyolc napon át, mindennap elmentem egy csendes templomba és anélkül, hogy erre bárki tanított volna, naponta két órán át fontolgattam, van-e hivatásom, vagy sem? Meggondoltam az okokat, pro és kontra, és a nyolcadik napon eldöntöttem: jezsuita leszek. 1917. szept. 6-án este 1/211 órakor léptem be a nagyszombati novíciátus kapuján. Első péntek előestéje volt!“ Ez a megjegyzés — véleményünk szerint — nem véletlenül került ebbe a rövid összefoglaló írásba. P. Polgár életének igazi meghatározója a Jézus Szíve tisztelet volt, mely egyre több szolgálatra és áldozatvállalásra késztette őt, és egyre jobban elkötelezte Jézus szentséges Szíve tiszteletének terjesztésére. — A teológiát Innsbruckban végezte: Budapesten, 1928. júl. 29-én szentelték pappá. 1929-ben a fővárosba helyezik a Jézus Szíve templomba: 1930—31-ben pedig Rómában végez tanulmányi évet. Az 1931-től 41-ig terjedő időt P. Polgár csupán néhány szűk mondattal intézi el, pedig ez a tíz esztendő nemcsak az ő hanem az egész magyar katolicizmus életében is jelentős volt. Nincs olyan magyar egyházmegye, nagyobb város vagy település, ahol P. Polgár ne fordult volna meg, és alapos felkészültséggel, élményszerűen, praktikusan ne gyújtotta volna fel a szíveket Jézus szentséges Szíve tiszteletére. Egészen sajátos képessége volt, hogy a gyermekekkel megismertesse a keresztény élet alapelemeit, megutáltassa velük a bűnt, és megszerettesse velük az Gr Jézus Krisztust. Állandó előadója volt a péceli lelkigyakorlatos háznak, a Manrézának, és szakadatlanul járta, — főként nyaranta, — hazánk szerzetes közösségeit. . 1941-től 43-ig Pécsett voltam lelkipásztor. 1943-ban visszakerültem Budapestre, és 1949-ig az ország különböző helyein férfiaknak tartottam nyoic napos apologetikus előadásokat. 1949 szeptemberétől 1950. május 22-ig a Manréza igazgatója voltam.“ itt nagy buzgóságával és eddig alig észlelt szervezőképességével tűnt ki. A Manréza elfoglalása után Kaposvárott lett házfőnök, de csak rövid időre, mert következtek a szétszóratás nehéz, de nem terméketlen évei. Magánlakásban, polgári ruhában, de töretlen bizalommal, sok megaláztatás közepette, az egyik helyről eltanácsolva, minden érzékenykedés és megbántottság nélkül ment a másik helyre, ahol szolgálhatta Isten szent népét. „Kelenföldön, az Óbudai Plébánia templomban, a Karolina-úti és a Bartók Béla úti kápolnákban működtem: miséztem, gyóntattam és prédikáltam. Lelkigyakorlatokat is adtam. 1978-ban elvesztettem centrális látásomat. Azóta nem tudok írni, olvasni, egyedül közlekedni stb. 1981-ben szív-infarktust kaptam. Ezzel — az orvosok parancsára — megszűnt összes külső működésem. Már fiatal koromban gyakran gondoltam arra, ha egyszer munkaképtelen leszek, azért nem akarok majd tétlenül ülni. Fordítani, írni és imádkozni fogok, hogy életem utolsó pillanatáig hasznos tagja lehessek a Társaságnak. Most ezt a korszakot élem, centrális látásom elvesztése miatt, — természetesen mások segítségével. 68 éves hivatásom során soha, egyetlen egy gondolatom sem jött hivatásom ellen. Nagyon boldog voltam és vagyok, hogy jezsuita lehetek! Köszönöm mindazt a jót, amit kaptam. Elsősorban a kiváló lelki nevelést és Jézus Szíve tiszteletét. Bocsánatot kérek, ha valamiben nem feleltem meg Rendünk előírásainak.“ Ehhez ugyan mit lehet még hozzátenni?! (Lelkigyermeke) 96
