Szolgálat 75. (1987)
Tanulmányok - Lelóczky Gyula: Fátum vagy Gondviselés?
Bár a Szentírás a dolgok kormányzását közvetlenül Istennek tulajdonítja, világos a különbség a teremtő Isten, mint Első Ok és a másodlagos okok között. Isten jelen van a világban mint Gondviselő, de ugyanakkor a teremtett világnak megvan a maga autonómiája. Isten egyrészt, azáltal, hogy megtart minden létezőt a létben, azzá teszi őket, amik: „a teremtés tényéböl következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei!, és megvan a saját rendje" (GS 36), másrészt úgy uralkodik a teremtett világon, hogy annak valóságos autonómiát ad, amely megegyezik a Teremtő akaratával. Az Isteni Gondviselés éppen a teremtett dolgok autonómiája révén működik, amelyben kifejeződésre jut az isteni erő és finomság: „Attingit ergo a fine usque ad finem fortiter, et disponit omnia suaviter.“ {„Erejét kifejtve elér a világ egyik végétől a másikig és a minden- séget üdvösen igazgatja“) (Bölcs 8,1). Ebben az autonómiában megerősítést nyer, hogy a Gondviselés, amely transzcendens és számunkra mindig titokzatos bölcsesség, magában foglal mindent („a fine usque ad finem“), megvalósul mindenben a maga teremtő hatalma és rendező ereje által („fortiter“), s ugyanakkor érintetlenül hagyja a teremtményeket mint immanens, másodlagos okokat a világ alakulásának és fejlődésének dinamikájában („suaviter“). Mivel Isten képére és hasonlatosságára van teremtve, az embernek, lényegénél fogva, különleges helye van a világ immanens alakulásában. A Teremtés könyve szerint az ember arra teremtetett, hogy uralkodjék és hatalma alá hajtsa a földet (Tér 1,28). Mint értelmes és szabad egyén, de mindig mint teremtmény, részt vesz a Teremtő világ feletti uralmában, s ezáltal az ember maga is bizonyos szempontból gondviseléssé válik. De éppen ennek következtében kezdettől fogva különleges felelősség hárul rá Isten, a teremtmények, de különösképpen i© a többi ember előtt. • Boldogtalan gyermekkor és rákényszerített házasság után Dona Maria, Montemayor márkiné egész élete kimerül lánya, Dona Clara nyűgös, Önző szeretetében; Dona Clara, hogy ettől a számára oly terhes szeretettől meneküljön, egy spanyol nemeshez megy férjhez és Spanyolországba költözik. Ettől kezdve Dona Maria elhanyagolja magát, világa leszűkül a lányával folytatott képzelt beszélgetésekre, alkoholban keres feledést, s csak a lányának küldenő havi levél megírására józanodik ki. Ezekben a levelekben él ki magát, és nem is sejti, hogy e levelek halála után majd irodalmi rangot szereznek számára. Dona Maria kérésére az Apátnő, Mária anya az árva Pepitát küldi személyes szolgálatára. Pepita éppúgy ragaszkodik az Apátnőhöz, mint Dona Maria a lányához, az elszakított- ság a szeretett személytől Pepitát éppúgy kínozza, mint'a márkinét. Egy nap Pepita levelet ír az Apátnőnek, melyben azt kéri, hogy visszamehessen a zárdába, de a levelet nem küldi el, mert utóbb úgy érzi, „nem volt 8
