Szolgálat 75. (1987)
Az egyház szava - II. János Pál: Ellentmondások és zavarok az egyensúlyban
5. A zsinat azonban nem huny szemet azok előtt a komoly problémák előtt sem, amelyek az embert személyes és kozössegi dimenzióiban érintik a fejlődés következtében. Illúziót kergetnénk, ha azt gondolnánk, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyhatjuk ezeket a problémákat. Másrészt tévednénk, ha helytelen vagy elégtelen módon foglalkoznánk velük; vagyis abból az értelmetlen felfogásból! indulnánk ki, hogy megoldásukban elvonatkoztathatunk a Gondviseléstől és Isten akaratától. A zsinat mondja: „Napjainkban az emberiség elbűvölten nézi saját találmányait és hatalmát, közben pedig aggasztó kérdések gyötrik: hogyan alakul a világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, van-e értelme egyéni és közösségi erőfeszítéseinknek, és egyáltalán, mi a lét és az ember végső célja“ {GS, 3.). Utána pedig kifejti: „Mint minden növekedési válság, ez az átalakulás is nagy nehézségekkel jár. Az ember mérhetetlen arányokban terjeszti ki hatalmát, de nem mindig sikerül ezt a maga szolgálatában megtartania. Azon fáradozik, hogy mélyebbre hatoljon saját tudatának világába, és gyakran csak még bizonytalanabbnak mutatkozik önmaga iránt. Társas életének törvényszerűségeire egyre több fényt derít, mégis tanácstalan, hogy milyen irányban fejlődjék a társadalom“ (GS, 4.). A zsinat kifejezetten beszél „az egyensúly ellentmondásairól és zavarairól“, amelyek a társadalmi és gazdasági körülményekben, szokásokban, a kultúrában, valamint az emberi gondolkodásban és tudatban, a családban, a szociális viszonyokban, a csoportok, közösségek, s nemzetek kapcsolataiban jelentkeznek a „túl gyors és rendezetlen" fejlődés miatt. Ennek következményei „a kölcsönös bizalmatlanság, gyűlölködés, összetűzés és szenvedés; az ember okozója is, áldozata is ezeknek“ (vö. GS, 8—10.). S végül mindennek a gyökerére mutat rá a zsinat, amikor kijelenti: „Azok az egyensúlyhiányok, amelyekkel a modern világ küszködik, tulajdonképpen azzal az alapvetőbb egyensúlyhiánnyal függenek össze, amely az ember szívében gyökerezik“ (GS, 10.). 6. Az ember mai helyzetét tekintve a világban, teljesen indokolatlan az a felfogás, miszerint „uralma“ abszolút és gyökeres lenne, s megvalósulhatna a Gondviselésre való minden tekintet nélkül is. Üres és veszedelmes illúzió azt képzelni, hogy az ember kizárólag saját erejéből képes felépíteni életét, és a világot boldogságának birodalmává alakíthatja át. Ennek a hatalmas kísértésnek esett áldozatul az ember; miközben elfelejti, hogy a természet törvényei határt szabnak mind az ipari1 mind pedig a post-iipari civilizációnak (vö. GS, 26—27.). A természet erőinek fokozatos birtokba vétele könnyen akkora önteltséghez vezethet, hogy az ember megfeledkezik Istenről vagy saját magát teszi helyébe. Ez az igény manapság számos területen biológiai, genetikai és pszichológiai manipulációhoz vezet, azzal a végzetes és tragikus következménnyel, hogy az egyik ember elnyomja a másikat — hacsak nem fogadja el irányelvnek az erkölcsi törvényeket (s ezekkel együtt azt, hogy végső rendeltetése az Isten országa). A zsinat elismeri a modern ember nagyságát, de 52
