Szolgálat 75. (1987)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: Az Istent szeretőknek minden javukra válik
amint vannak“ (quaeque rés vere sapiunt prout sunt), azaz mindent valódi értéke szerint becsül (II 82-83). A bűnös azonban felforgatja ezt az értékrendet: az örökkévaló Isten helyett, akinek birtoklására teremtetett, a földi javak csalóka édességét akarja élvezni. Bernét nem a mai értelemben vett élvezetre gondol, hanem a „frui“ szentágostoni jelentésére: a bűnös igazi örömét, végső célját az evilági, időleges javakban látja. Ezáltal nemcsak a világgal, hanem önmagával is ellentétbe kerül. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett lélek ugyan nem vesztheti el alapvető természetét, de a bűntől eltorzul, „meggörnyed“, elveszti egyenes tartását, fölfelé irányuló tekintetét; a földi dolgokhoz hasonul (II 279-280): ... Úgy idomulsz a pénzeszsákodhoz, mint szolga az úrnőjéhez; amint a szolga szükségszerűen együtt örül és együtt bánkódik úrnőjével, úgy te is lélekben együtt növekedsz és együtt fogysz a pénzeszacskóddaí. Ha kiürül, összezsugorít a bánat, de ha megtelik, szétvet az öröm, vagy fölpuffaszt a kevélység (I 126-127). így lesz a földiekhez ragaszkodó lélek, aki arra van hivatva, hogy Isten örök változatlanságát kitartó hűségével tükrözze, a változó hangulatok rabjává. Szüntelenül fogy és dagad, akár a hold. A lélek nem vesztheti el egyszerűségét, szabadságát és halhatatlanságát. De azáltal, hogy halandó, földi dolgok után sóvárog, lelke ezekhez hasonul s így szellemi létével ellentétbe kerül. Ö, aki létében egyszerű, most a tettetés és képmutatás útjára lép; menekül attól, hogy szembenézzen önmagával. Halhatatlansága is megmarad, de a halandó javakhoz tapadva léte élő halál. Az akarat szabadságát sem vesztheti el, de mivel szabadon marad a bűn szolgaságában, önmaga foglya lesz: Ki fog megszabadítani a saját kezemből? Mert nem azt teszem, amit akarok, de nem más, én magam akadályozom meg; azt teszem, amit gyűlölök, de nem más, én magam kényszerítem rá magamat (II 290). Mind a kettő én vagyok: a bűnhöz tapadó akarat s az értelem, aki fölfogom Isten törvényének jóságát. így, aki Isten ellensége lesz, önmagával is meg- hasonlik: Semmi sem fordulhat Isten ellen úgy, hogy önmagával egységben maradjon. Akit az Isten vádol, az önmagát is vádolja (III 489). Amíg a bűnös életben van ez az önmagával meghasonlott állapot még megfordítható, sőt az ebből fakadó szenvedés nemcsak Isten igazságos büntetése, hanem irgalmának a jele is. Isten ezzel akarja fölébreszteni a bűnöst. Ha a bűnös meghallja az Isten szavát, s kegyelme arra serkenti, hogy akarata Isten akaratával egyesüljön, akkor egyszerre minden megváltozik: már az istenszeretet kezdeti fokán is minden javára fog dolgozni. Még akaratának megosztottsága, érzelmei, ösztönös vágyai ellentmondanak az Isten törvényének. Bár ez a belső ellenségeskedés szenvedést okoz a léleknek, de ha az nem egyezik bele a bűnös vágyakba, ez a szenvedés is csak hasznára válik. 39
