Szolgálat 75. (1987)

Tanulmányok - Benkő Antal: A keresztény hite a Gondviselésben

szőlővesszőé a szólőtöével. Erre az életre hív Jézus minden embert már itt a földön, hogy ilyen istengyermeki kapcsolatban maradhassunk vele az örökéletben.

Ez a végső cél, amit szeretete megtervezett, ehhez akar vezetni engem és minden embert, s ennek elérése, megvalósítása képezi gondviselésének magját, lényegét. Mivel a földön cserépedényben hordjuk kincsünket, véglegesen csak a halálba merevedés szabadít meg esendő korlátáinktól, hogy visszavonhatatlan és megváltoztathatatlan szabadsággal fonódhassunk bele végtelen, magához emelő ölelésébe. Erre a találkozásra vetette tekintetét János, s kiáltotta az egész Egyház nevében: „Jöjj el, Uram Jézus!“ (Jel 22,20).

A keresztény Gondviselés lényeges eleme tehát Istennek a végső célra irányuló, eszkatologikus vezetése, kormányzása. Ezt a távlatot puszta ésszel nem képes felfedezni az ember, csak Isten maga közölhette velünk. A filozófusok gondviseléstana ezért különbözik annyira a Krisztusban hívők Isten-, világ- és emberképétől. Azok csak evilági méretekben tudtak gondolkozni, s bármennyire is beszéltek Istenről, nem is sejtették emberre vonatkozó tervének mélységét. Mi tudjuk, hogy Isten tervében az örök és az evilági élet egységet átkot: a végső cél s a hozzá vezető utak tehát egyaránt gondoskodása tárgyát képezik. A fontosabb azonban mégis a végső cél, amit azonban gyakran köd fed az ember elől, míg evil ág ban mozog. Nehezen tudja átlátni, hogy egy-egy, a természet kötöttségeiből, mások döntéseiből vagy saját korlátozottságaiból eredő, s ezért eltérőnek látszó meredek ösvény, illetve gát, miért és hogyan lehet mégiscsak hasznos számára. Igen gyakran a pogányok- hoz hasonlóan rövidlátó lesz a keresztény is: csak akkor érzi úgy, hogy Isten gondviselése kíséri, ha baj nélkül tér vissza egy hosszabb útról, ha kimenekül egy iszonyatos háború borzalmaiból, ha sikerül a vizsgája stb. Legtöbbször ő is csak ilyen helyzetekben mondja: Hála Istennek, az Úr szeret, megsegített az Isten! Hányszor halljuk a sopánkodást: Nincs Gondviselés, mert beteg voltam, s nem gyógyultam meg, bár imádkoztam; szörnyű betegségben halt meg a leányom, jóllehet igazán vallásosak vagyunk stb. Mi kötjük ki, milyen legyen a Gondviselés! Mintha a hit felemelő igazságairól nem is hallottunk volna. Nem ezek járják át életünket, hanem saját elgondolásaink; azt akarjuk, hogy Isten igazodjék hozzánk. Mintha nem lehetne fontosabb, vagy legalább is egyformán fontos az esetleges sikertelenség, a betegség, az álmatlan éjszaka. Nem ezek által tanuljuk meg igazán azt, hogy nincs itt maradandó városunk, hogy bármennyire is jó és szép a harmonikus élet, szívünk nem tapadhat ahhoz, ami csak múló, ami bálványunkká válhat?

Az eszkatologikus szemlélet állítja, hogy a Gondviselés törődik az ember evilági sorsával, boldogságával. De tanítása szerint mindez csak előjáték, ahol Isten megadja az embernek azt, amire valóban szüksége van, hogy így felkészülhessen a bemutatóra, a Vele való végleges találkozásra. Hogy persze mire van igazán szüksége, azt az ember gyakran nem is tudja. Éppen ezért a Gond19