Szolgálat 75. (1987)
Tanulmányok - Lelóczky Gyula: Fátum vagy Gondviselés?
A teremtett szabadság 'iránti tisztelet olyan lényeges, hogy Isten még a bűnt is megengedd A minden teremtmény között első, de mégis tökéletlen és korlátozott értelmes ember a szabadságát rosszra is, Isten ellen is tudja használni. A bűn radikális ellenállás Istennel szemben, melyet Isten semmiképpen sem akar. Mégis, szabad létezőket, szabad embert teremtve, Isten megengedte azt. Ebből arra következtethetünk, hogy Istennek fontosabb volt, hogy legyen a teremtett világban szabadság, még a visszaélés kockáztatásával is, minthogy a világ meg legyen fosztva a szabadságtól a bűn lehetőségének gyökeres kizárása által. De Isten, ha meg is engedte a bűnt, az Atya szerető gondoskodásával öröktől fogva előre látta a helyreállítás, megváltás, megigazulás és üdvösség útját a Szeretet által. Az ember a szabadság és a szeretet megélésére és megvalósítására kapta szabadságát. Szabadság nélkül nincsen szeretet. Ugyanez fordítva is áll: Isten sohasem hagyja az események sorát annyira a másodlagos okokra, a dolgok belső autonómiájára, hogy ezáltal a saját szabadságát kisebbítse. Ha az Isten szeretet, és szabadság nélkül szeretet nem lehetséges, akkor Isten sohasem kötheti meg saját kezét annyira, hogy ne tudjon belenyúlni szerető gondoskodásával a dolgok folyásába. Isten bölcsességével és szeretetével öröktől fogva tudta, látta és akarta, hogy a jó és rossz, bűn és megváltás közötti konfliktusban végülis a szeretető az utolsó szó. * Esteban és Manuel, az árva iker testvérpár számára „az egész világ messze volt és idegen és ellenséges, csak ők nem — egymáshoz“. „Valamint a lemondás gyarló szó, hogy érzékeltessük vele azt a lelki változást, melyet Montemayor márkiné amaz éjszakán élt át, ... azonképpen a szeretet is elégtelen kifejezés jellemezni a testvérek hallgatag, majdnem szemérmetes egységét“ Ez a lelki egység olyan fokon nyilatkozott meg, hogy pl. a testvérpár titkos nyelvet talált ki a maguk használatára, s a telepátia hétköznapi esemény volt életükben. Árnyék vetődik erre a szoros kapcsolatra, amikor Manuel beleszeret Camilába, a szép színésznőbe, de mikor Esteban azzal fenyegetőzik, hogy elhagyja fivérét, Manuel feláldozza amúgyis reménytelen szerelmét a testvéri békéért. Manuel megsérül, vérmérgezést kap. Esteban önfeláldozóan ápolja. A beteg lázálmában átkozza Estebánt, miért állt ő és a színésznő közé; harmadnapra meghal. A gyász Estebánt majdnem az őrületbe hajtja. Egy ideig Manuelnek mondja magát, az emberek el is hiszik a hazugságot. Végül egy hajóskapitánynak sikerül rávenni őt arra, hogy hosszú tengeri útra menjen vele, felejteni. Az indulás előtt azonban Estebán habozni kezd, visszalép, fel akarja akasztani magát; a kapitány menti meg. „Estebán arccal a padlóra esett. ,Egyedül vagyok, egyedül, egyedülkiáltotta. A kapitány csak állt, állt. ... Vannak pillanatok, amikor nagy bátorság kell ahhoz, hogy közhelyeket mondjunk. Nem volt biztos abban, hogy a padlón heverő alak figyel-e rá, de azért így szólt: ,Azt tesszük, amit tehe10
