Szolgálat 74. (1987)

Eszmék és események - Ki a felebarátom? (Erwin Ringel)

teljesítmény eredménye.“ Határozottan ellentmondók ennek a kijelentésnek. Egyrészt embertelen a mondás: Mindenki azt a sorsot kapja, amit megérdemel. Másrészt a kijelentés a szerencsések ajkán született meg, akik a szerencsétlenek világában (Wittgenstein kifejezését használva) nem képesek és nem akarják magukat beleélni.

A teljesség igénye nélkül megemlítek néhány csoportot, amelyeknek tagjai társadalmunkban elhanyagoltak és gyengék, ennek folytán a felebaráti szeretetünk mércéi lehetnek. Gyermekeinkkel kezdem, akik ki vannak szolgáltatva nekünk, a felnőtteknek. Róluk mondotta Janus Korczak: „Ök nem lesznek emberek, már azok; ők alkotják a még fel nem szabadított proletariátust.“ A gyermekeket korlátozzuk, rövidre fogjuk. Ök nem irányíthatják szabadon életük útját; eszközök, amelyek segítségével a szülők saját céljaikat akarják elérni. Hiába hangzottak el nagy gondolkodónk, Anton Wildgans szavai: „Ki vagy te, akinek nincs szüksége arra, hogy meghajtsa térdét az emberpalánták előtt?" Csak az elmúlt év folyamán 75.000 gyermekbántalmazás jutott nyilvánosságra, s köztük 100 „kezelés“ halálos kimenetelű volt! Nem elég bizonyíték ez arra, hogy sok szülő gyermeke testét saját tulajdonának tekinti, s „tetszése szerint“ (borzalmas szó a jelen összefüggésben!) használja? Nem egyszer azonban „lelki tulajdonának“ is képzeli gyermekét: a kiosi nem fejezheti ki saját adottságait, a másikhoz kell alkalmazkodnia, s így lelkében kárt szenved.

Sokan elkerülik a fenti kórokozó magatartásokat, de átesnek a másik végletbe: egyáltalában nem törődnek gyermekükkel, s kiszolgáltatják őket a félelmet keltő világnak. Környezetünk ugyanis az anyagot helyezi a lélek elé, a rendszert az eszmék helyébe. A technikát és a teljesítményt bálványozzuk, miközben elvesz az ember igazi értéke; világunkban a szolidaritás helyett az „egymás ellen" elve uralkodik.

Túl a gyermekkoron, egészen a tizenévesekig tapasztalhatjuk a gyengék elnyomását és hiányos védelmét. Az igazi, példájával ható és önzetlenül a másik felé forduló tekintély helyett, mértéktelent és tévedhetetlent követelünk, amely nem tűr kritikát s megakadályozza, sőt lehetetlenné teszi a ránk bízottak személyiségének kifejlődését. Ha ilyen helyzetekben nem csak nehézségeket tapasztal, hanem okoz is a fiatalság, felháborodottan csóváljuk a fejünket, követeljük az intézmények segítségét, hogy hozza rendbe a dolgokat, ahelyett hogy mi magunk vernénk mellünket.

Látogassatok meg engem is!

Tagadhatatlan az is, hogy egyre mélyebbre süllyed az idősek „értéke“ korunkban, amelynek egyik siker-slágere a „Ne bízzál senkiben, aki túl van a 40 éven“. Pedig az öregebb emberek amúgy is hajlamosak arra, hogy ne bízzanak magukban: „A világnak nincs már rám szüksége, senki sem hiányolja távollétemet.“ Egyre többen halnak meg az idősebbek közül,.mert nem képesek új kapcsolatokat teremteni. A társadalomnak is egyre kevesebb ideje marad, hogy gondoljon az öregekre. Nemrég egy idős ember róta Zágráb utcáit s na74