Szolgálat 73. (1987)

Eszmék és események - Ne feledkezzünk meg róla! (A. P.)

MóraJidézet illusztrálhatja: „Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém, árnyául elfogadtál sugárzó életednek.“

Volt, aki nem helyeselte azt a folytonos nyüzsgést, túlzásnak, oktalanságnak tartotta, hátráltatja gyógyulását, ez az oka, hogy nem tud felépülni. A kezelő főorvosnak azonban más volt a véleménye: „Ha az erkölcsi bajokon nem segíthetett volna, az még jobban hátráltatta volna gyógyulását.“

Közben bekövetkezett az, amit ő maga „a legnagyobb fájdalomnak“ nevezett. Féléve már a rendházon kívül tartózkodott, s ez az egyházi törvény szerint egy szerzetes számára csak külön szentszéki engedéllyel valósítható meg. De az ilyen engedélyt, — újoncról lévén szó — Torma testvér nem kaphatta meg; az elöljárója kötelességszerűen közölte vele, hogy hivatalosan nem tagja többé a Jézus Társaságának. Ugyanez történt ismertebb novicius-társa, Kaszap István esetében is. Nem, nem roppant össze a hír hallatára, de fájt, nagyon fájt neki. Karácsonyra írt levelében képet ad belső életéről.

„Igen, mostanában a lelki szenvedések mellé (a Társaságból való elbocsátás) az Úr adott fizikai fájdalmakat is bőven, ó, de ugyan mindegy, hogy a kereszt fája milyen fából készült, a fontos az, hogy kereszt és az isteni Szív mutatja meg azt nekünk. Szeret, ó, nagyon szeret az édes Jézus. Boldog vagyok, és nem cserélnék senkivel, örüljünk a köztünk megjelenő Istennek, aki megtanított engem, hogy elevenen rothadva is égbe nézzek, sőt kívánni azt, amit ö választott, hogy bennünket megváltson a kereszttel...“

1936 augusztusában már érzi, hogy nincs segítség, öntudatosan készül a halálra Nem akarja, hogy édesanyját a váratlan halálhír megszomorítsa, ezért levelet ír neki: „Úgy érzem, hogy soká már nem bírom. Az első komolyabb krach végez velem. Úgy gondolom, hogy a jó Isten már megelégelte a sok szenvedést, és hagy egy kicsit pihenni. Én már nagyon vágyom az ég után.“ Október 30-án ezt jegyzi be naplójába: „Kezdődik nekem is!“ És átköltözik bámulatra méltó apostolkodásának színhelyére, az elkülönítőbe. Szívében él a bizonyosság: Innen aztán élve nem viszik el többé. Ezután tömör helyzetképet ír kis füzetébe:

Nov. 3.: Harminc látogató. Apostolkodom.

Nov. 4.: Készülök a halálra, örömmel. Csapolás.

Nov. 10.: Rendkívüli szenvedés.

Nov. 21.: Megajánlom magam teljes áldozatul, bármilyen szenvedésre.

És aztán még egy hallatlan nagy öröm a földi életben. A rend általános főnöke, a közvetlen elöljárók kérésére, engedélyt ad, hogy a nagybeteg testvér letehesse az ún. ájtatossági fogadalmakat, ez biztosítja számára, hogy mégis a Jézus Társaság tagjaként halhat meg. November 23-án került sor a fogadalom letételére. Ezután az írásbeli vallomás: „A jó Isten segítségével már elszakadtam mindentől, ö segített azzal, hogy betegséget küldött rám. A VILÁG MOST MÁR TÁVOL ÁLL TŐLEM. Most, hogy itt a vég, jól össze kell szedni magam. Néha rettenetes fájdalmaim vannak. Ó, miért is nem tudok már meghalni!?“

De Isten szent Lelke még formálni akarja ezt a lelket, hogy egészen kiégjen, és semmi salak ne maradjon benne... ! És ez a kegyelemtől immár át84