Szolgálat 73. (1987)
Eszmék és események - Ne feledkezzünk meg róla! (A. P.)
dést keltve. De valahogy sűrűsödött körülötte a levegő. Nem értették meg. Az a szüntelen lángolás, a vezeklésben való szertelenségre törekvés nem normális. Szenvedett ermatt. Ez is előkészület volt az elkövetkezőkre. 1934. július: nagyvakáció. Torma testvér már csaknem állandóan lázas. A naplója is vall: „Rosszullét, állandó magas láz. Köhögés. Ó, édes Jézusom, meddig szolgálhatlak még híven? Júfius közepén már a betegteremben van. „Meghalok? Nem halok? Mindegy. Szeretném soká vinni a keresztet." Még egy kis huzavona (nincs hely a szanatóriumban), és 1934. augusztus 28-án reggel bevonul a budakeszi Erzsébet (ma Korányi) Szanatóriumba, hogy onnan majd közel 30 hónapig tartó csaknem szakadatlan szenvedésben meg- edzve, átadhassa életét Annak, akit oly nagyon szeretett. Ami itt végbement, azt jellemezze a kezelőorvosa, aki barátjává, csodáló- jává lett. „Ha valaki Torma testvér közel hároméves betegségének, a hosszas, hidegrázástól és borzongástól gyakran kísért lázas állapotnak, az általános rosszullótnek, a kétoldalt erőltetett légmel l kezelésnek, több, mint hatvan töltésnek és összesen harmincnégy ízben végzett, néha órákig tartó mellkascsa- polásnak és mellkasmosásnak a szenvedéseit nehezen tudná elképzelni, - gondoljon csupán a beteg közel hetven napos agóniájára, amelynek folyamán a nap minden órájában többször kínozta olyan fulladási roham, hogy ó is és orvosai is percekre sem becsülték életét — akkor némi enyhe fogalom-félét nyerhet magának arról a testi szenvedésről, amit ez a törékeny kis test, de minden tekintetben nagy szív, oly türelmesen elviselt.“ íme, ez volt az „a keret“, melyben testvérünk folytatta életét. Közben, bár a test egyre gyengébb let, a lélek a kegyelem hatására mindig erős maradt. A harmadféléves szanatóriumi tartózkodás, mely Tóth Árpád szavaival valóban „a múltnak háttal, és a halállal szemközt“ folyt le, nem nélkülözte az „eseményeket“. Elesettségében általában korán kelt, hogy lehetőleg hűségesebben elvégezze lelki dolgait. Az étkezések — egyre fokozódó étvágytalansága miatt — egyre kínosabbá váltak. Jól tudta, hogy a szeretet igazi próbája, mely „hasonló a föparancs elsejéhez“, a második, a felebaráti szeretet, ezt tette kifogyhatatlan ötletességgei, sokszerűen, áldozatosan mindaddig, míg csak fizikai erejéből tellett. Senkit sem zárt ki tevékeny, segítő szeretetéből. Végigjárta a betegeket, az újaknak bemutatkozott, a régiekkel eltréfálkozott, és egy-egy látogatása után a belőle sugárzó hit, bizalom és a kifogyhatatlan humor valósággal új színt, új erőt öntött a betegekbe. Megsejtették áldozatos, istenszerető lelkét. „Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem — írja az egyik szemtanú, aki betegtársa volt —, hogy meg ne fogja az embereket, bűnösöket, minden valláskülönbség nélkül. A haldoklók mellett gyakran ott volt. Füzetében kilencvenhat nevet jegyzett föl, akiknek halálánál jelen volt, és segítette őket a végső küzdelemben. A szenvedéseket bámulatos türelemmel viselte. Másokért szenvedett. Tudom, hogy minden töltése, csapolása valakiért ment az ,égi postahivatalba'. Állandóan jókedvű volt: nem tudott savanyú arcot látni maga körül. Amerre járt, szórta az örömöt és a vidámságot. Kapcsolatunkat egy 83
