Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Francoise Tailleur: A világiak a II. Vatikáni Zsinat után
feladatokra, jóllehet visszautasítják, hogy elklerikálisodott laikusok legyenek, akik elszakadtak az emberi társadalom sajátos felelősségeitől.“ Gilson^né sajnálatát fejezte ki, hogy a Szentatya nem látogathatta meg a falusi bázisok által szervezett kiállítást. „'Ennek a kiállításnak az indítékai ugyanis a következők voltak: — vidékünk évszázadokon keresztül átszármazott hite; — az a hátrány, amely az Egyházat érte, amikor — főleg az ipari forradalom óta — elvesztette kapcsolatát a nép széles rétegeivel; — az a szükséglet, hogy ma egy politikailag, filozófiailag és vallásilag valóban pluralista társadalomban kell működnünk, vagyis egy szekularizált környezetben, amelyben — főként Valloniában és Brüsszelben — a keresztények kisebbséget alkotnak; — az a törekvés, hogy szolidárisak legyünk Európa s az egész világ, főleg a Harmadik-Világ népeivel. Az elkötelezett keresztények, Krisztushoz hasonlóan, fel akarják tárni korunk igazságtalan- ságait, s inkább tetteikkel mint szavaikkal akarnak segíteni, megosztani a kisemmizettek sorsát illetve megvédeni őket. A laikusoknak, férfiaknak és nőknek fő vágya, hogy együtt vállalhassanak felelősséget (co-responsabilité) az Egyháznak ebben a feladatában. A kölcsönös megértés és együttműködés eme gondjában — amely minden szinten szükséges lenne — még nem minden pap és laikus osztozik. Pedig eg yüttesen alkotják Isten népét. Az elkötelezett keresztények nem mindig érzik magukat ugyanazon a hullámhosszon mint az „intézményes“ Egyház, s emiatt szenvednek. (...) Nem ellenkezik az evangéliumi értékekkel azok kultúrája és magatartása — mind a társadalom mind pedig az Egyházon belül -, akik birtokukban tartják a tudást, a vagyont és a hatalmat? A hagyományos értékekben változást állapíthatunk meg mind falun mind pedig a városi környezetben. Tagadhatatlan azonban az, hogy az új magatartás a remény hordozója lehet. Ma is éppen olyan hitelesen élik mint régebben a családi köteléket és hűséget, a szülői felelősséget, a vallás gyakorlatát, a katekézist, a szentségeket és a nevelést, csak új körülmények között és új hangsúlyokkal.“ Gilson-né kitért még egyéb kérdésekre is. Utalt a nők helyére az Egyházban: „Kétségtelen: nagy részük elfogadja és elismeri, hogy kiváltságos a szerepük a gyermekek nemzésében és nevelésében, de többet kívánnak, Szentatya! Felelősségteljes feladatokat akarnak vállalni az Egyházban (...) Vallonja és Brüsszel keresztény férfiai és női (...) készen állnak arra, hogy az Evangélium követelményeinek vonalán küzdjenek a szegények és a kisemmizettek érdekében: egy szolidáris világért.“ Egyesek tartózkodó hallgatással fogadták ezt az őszinte és nyílt beszédet. Nem válik kérdésessé az egység ebben a pluralizmusban? De felvethetjük: Milyen az egységről alkotott felfogásunk? Ha merev és monolitikus, félő, hogy a feszültség szétrobbantja. De Isten vándorló népe tudja, hogy ideiglenes birodalmában menetel, olyan egységben, amely nincs készen adva, hanem meg kell alkotni, várva az Úr visszatértét. Ez az egység az élő testhez hasonlít, amely tagjai különbözőségétől csak gazdagszik, feltéve, hogy kész a halálfeltámadás állandó húsvéti tapasztalatára. 48
