Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: A keresztény lelkiség alapjai Pázmány Péternél
végén Pázmány arra buzdít, amit Szent Ignác a fundamentumban indifferenciának, vagyis Isten akaratához igazodó készségnek nevez. Ugyanezt fejezi ki a Suscipe is, a Lelkigyakorlatok végén. „Minden órában kiálcsunk Istenünkhöz: fiat voluntas tua; tellyesedgyék Uram mindenben a te akaratod: nem az én kedvem, hanem a te akaratod légyen. (...) Gazdagságomat, jó híremet, egészségemet, el akarod-e venni? Régen reád bíztam mind azokat: kedved-szerént rendelj róllok. Gyermekeimet magadhoz szólítod-e? Tolled vettem őket, néked neveltem: úgy bánnyál véllek, mint sajátiddal. Fájdalommal látogatod-e valamely tagomat? Egész testemmel szabad vagy: azt miveid, a mit akarsz. Ki- kivánod-e lelkemet? Ved hozzád, a mit adtál: fiat voluntas tua; mindenek mindenben úgy iégyenek, a mint te akarod“ (VI, 341). Mindez a keresztényeknek szól, minden megkereszteltnek, hiszen valamennyien meg vannak híva az életszentségre; a Hegyi Beszéd mindenkitől ilyen lelkületet kíván. Pázmány a Vízkereszt utáni VI. vasárnap második prédikációjában (VI, 411—423) kifejti azt, hogy „a lelki jóságban mindenkor növekedni kell az embernek“: tehát a dinamikus, tökéletességre törekvő lelkiséget sürgeti a keresztényeknél. A szentek (pl. Szent Pál) példájára hivatkozva állítja: „mennél inkáb elő-mégyen valaki a lelki jóságokban, annál inkább eszébe vészi, hogy sok vagyon még hátra dolgában (VI, 413). Szent Ágoston is figyelmeztet: „az istenes életben, vesztég nem álhatunk: ha eléb nem megyünk, vissza-térünk“ (VI, 414). „Nincs oly nagy tűz, hogy magától el ne aludgyék, ha fát nem raksz reá. Nincs oly erős ember, hogy meg ne szakaszkodgyék, ha mindennap ennyie nem adsz. A nyilat, ha fellövöd, mihent fellyeb nem mégyen, ottan alá-fordúl: és sebesseb alá-jőte hogysem felmente. (...) E szerént vagyon dolgúnk a tekélletes életben: gya- korlás-nélkül, ízetlenek a jó erkölcsök; és apróként, a gonosz szokások faka- dozási elnyomják és fojtyák, a mi jó bennünk vagyon“ (VI, 414-415). A prédikáció második részében arról beszél, miiként kell az előmenetelre, a jóban való haladásra serkentenünk („izgatnunk“) magunkat. Itt Szent Bernát és a bölcs Seneca tanácsait ismerteti, közben ismételten visszatér a Szentíráshoz és Szent Ágostonhoz. A végső buzdítás: „Légyünk azon, hogy, ha aprónként- is, de szüntelen, mindennap, eléb-eléb ménnyünk a bűnök gyözedelmében és a jó erkölcsök plántálásában. Mert, ha meg nem szűnünk, hanem kisded nevésekkel, mint a mustár, nevekedten nevekedünk a jóban: végre égik neve- kedünk. Melyre segítcsen minnyájunkat az Atya, Fiú, Szent Lélek Isten. Amen“ (VI, 423). Hasonló gondolatokat — az istenszolgálat indítékait — fejt ki a Pünkösd utáni XXII. vasárnap prédikációja (VII, 566kk): „Min nyáj an Istené vagyunk, a kinek hasonlatosságát visel.lyük“. Pázmány megmagyarázza, hogy nemcsak Isten képmását hordozzuk magunkban a teremtés által, nemcsak szolgái, hanem az ő fiai is vagyunk a kegyelem révén. „Mirvnyájan ördög szolgai vóltunk (a bűnbeesés miatt), de mikor Keresztség38
