Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: A keresztény lelkiség alapjai Pázmány Péternél

ben ellene-mondottunk az ördögnek és a világnak, mikor Christus zászlója-alá szolgálatra Írattuk magunkat, mikor kezeseket vetettünk, keresztatyákat, anyákat, mikor a szent Bérmálásban a Christus bélyegét magunkra vettük, akkor Istent választottuk Urunknak (MTörv 26,27), szolgálattyára köteleztük magunkat...“ (VII, 575). Isten új szövetséget kötött velünk és a mennyei királyságot ígérte örökségül, ha híven szolgálunk. Harmadik kötelességünk pedig abból származik, hogy Isten fiai vagyunk (Un 1,12; 3,1; Róm 8,16-17 stb.) Végül az összefoglalás: „Meghallátok keresztének, hogy a mi lelkünk nem-csak Isten képét és bélyegét viseli, hanem sok-képpen, nagy és hatalmas okokból Istené vagyunk: mivel ő-tőlle teremtettünk, szolgáivá lettünk, fiaivá fogadtattunk.. (VII, 578).

A bűntől való tartózkodásra és az istenes életre sarkall Pázmány a Pünkösd utáni XX. vasárnapra írt prédikációjával is (VII, 538kk), amely arról szól, hogy Isten mindenütt jelen van. E prédikációból megsejtjük, ami az Imádságoskönyvben és másutt is gyakran visszatér: Pázmány mélységes hódolata Isten misztériuma előtt. Minden ezen múlik, amint a bibliai és más szentek példája tanúsítja: higgyük valóban (tehát éljük meg), hogy Isten mindenütt jelen van és lát bennünket. E jelenlét „emlékezete“ megóv a „gonosztul és minden jókat belénk táplál: olyan csatorna, mellyen reánk szállanak a mennyei áldások“.

Végezetül röviden jellemezzük a Pünkösd utáni XII. vasárnapra írt prédikációt, amely a testvéri szeretetről szól (VII, 354). Ebben Pázmány utal a P. u. XVII. vasárnap prédikációjára, ahol az isteni szeretet méltóságáról beszélt. A szeretet a törvény összfoglalata, természetes, hogy a keresztényeknek a főparancs megtartása az első kötelességük: ez a boldogság útja, ez vezet a mennyországba, az üdvösségre. Pázmány az evangéliumok és az apostoli levelek, sőt az ószövetségi írások ide vonatkozó szövegeit 'idézi, elemzi. Szeretnünk kell egymást, mint Isten gyermekeinek és Krisztus testvéreinek. Főleg azt részletezi, hogy Krisztus nemcsak új parancsolatot adott, hogy szeressük egymást, hanem ő maga szeretett minket, példát adott, hogy hogyan kell szeretnünk egymást, amikor életét adta szeretetből váltságunkért (VII, 360-364).

Végül Szent Pál hasonlatára utal: a keresztség által Krisztus Testének tagjai lettünk, tehát mint egymás tagjait kell szeretnünk egymást (Ef 5 és 1 Kor 12). „Végezetére: minek-utána Christus minket megvett Szent Vérével és a Kereszt- ség-által magába oltott, minnyájan Christus tagjai vagyunk (1Kor 12,28; Ef 5,30); az ő Testéből és nemzetségéből vagyunk: egy-másnak (Ef 4,4) tagjai vagyunk. Ha Christus tagja minden felebarátunk: tehát úgy böcsüllyük őket, mint Christus tagját; úgy kerűllyük, hogy meg ne sércsük, mint távoztatnók a Christus Teste sérelmét. Ha mi tagunk minden felebarátunk: teliát, mivel senki maga testét nem gyűlöli, hanem oltalmazza (Ef 5,29), szeressük és segítésük felebarátunkat(VII, 368). Itt következik a testről szóló pali hasonlat (1Kor 12),

39