Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: A keresztény lelkiség alapjai Pázmány Péternél
helyezzük művét a kor szellemi áramlataiban, az egyetemes teológiafejlődésben, kiviláglik, hogy Pázmány Péter európai távlatú szellem, akii bizonyos kérdésekben, mint pl. a hitelemzésben és a kegyelemvitában, vagy akár a Kalauz apologetikai beállítottságában — viszonylag — eredeti nézeteket vall.3 Meghamisítaná Pázmány művét az, aki csak — ma már legkevésbé időszerű — vitairatait venné alapul teológiája bemutatásakor, jóllehet a kontroverzia-irodalom nem elhanyagolható részét alkotja életművének. Az is egyoldalú szemlélet, amely a prédikációkban — legérettebb és nyelvi szempontból is legtisztább alkotásaiban — a moralizálást emeli előtérbe.4 Öry Miklós többek között rámutatott arra, hogy Pázmány beszédeiben a dogmatikai, a Jézus misztériumaira vonatkozó eszmélődés még mennyiségileg is döntő. Persze, mint minden lelkipásztornak, Pázmánynak is egyik célja volt az erkölcsök, a keresztények krisztusi életének elmélyítése, vagyis az evangéliumi megtérés és a Szent Ignác-i életreform. Pázmány Péter — amint ezt újabban Kolozsvári Grandpierre Emil megfigyelte5 — „a renaissance-ból a barokkba való átmenetet készítette elő, mégpedig többnyire renaissance eszközökkel“. Korábban már Brisits Frigyes, Szekfű Gyula és Rónay György is a renaissance-elemeket emelte ki a jezsuita térítőnél. Kolozsvári Grandpierre idézi Rónayt: „Hiába érkezett Pázmány a barokk centrumokból, telve a barokk kultúra és művészet élményeivel, egy késő renaissance kultúrájú protestáns országba került. A magyar renaissance és humanizmus olyan nagy alakjai működnek még ekkor, mint Szenczi Molnár Albert, s alig egy évtizeddel hamarabb halt meg a magyar renaissance legnagyobb alakja, Balassi Bálint.“ De minket most elsősorban Pázmány egyházszemlélete érdekel, hiszen azt keressük, miként látta a laikusok szerepét az Egyházban. Történeti szempontból világos, hogy a XVII. század elején, a trentói zsinat utáni időszakban másként merült fel a világiak szerepének kérdése, mint ma, a II. Vatikáni Zsinat után, a modern szekularizálódás korában. Egészen sematikusan H. Fries-szel6 így jellemezhetjük az egyházszemlélet fejlődését: Az első három században az Egyház-Misztérium (az Egyház mint a hit titka) volt az uralkodó motívum; a konstantini fordulat után viszont egész a középkor végéig az Egyház-lmperium eszme hódított teret. Azzal, hogy a kereszténység államvallás volt és az egyház jelentős evilági, politikai hatalomra tett szert, a keresztény nép helyzete is megváltozott. Az „egyház“ lassanként a hierarchiát, a pápát, a püspököket, a papságot jelentette. VII. Gergely, majd még inkább Vili. Bonifác (f1303) idejére a pápa lett a keresztény nép egyetemes, korlátlan ura — nemcsak leiki, hanem politikai értelemben is. Jellemző, hogy a „lelki“ jelző (amely 1Pét 2,5-ben minden megkeresztelt hívőt jelöl), most a felszentelt papokat jelölt. Míg a korai kereszténységben a világ az egész egyházzal állt szemben, ezentúl az egyházon belül is világi és lelki hatalomról beszélnek. Az egyház a pápa állama lesz (lásd a pápai államot); általában a jogi szemlélet érvényesül az egyházi életben, míg a „lelki egyház“, 31
