Szolgálat 72. (1986)
Eszmék és események - Levelesládánkból
azonban itt csakis azokat részesíti előnyben, csak azoknak kínálja fel a „bőség szárúját", akik szakmájukkal, vagy bármilyen más természetű fizikai, vagy szellemi képességeikkel hozzájárulnak az ipar és technika akadályt nem ismerő fejlődéséhez, rohanásához. A bevándorlók nagy része azonban írni, olvasni sem tud. Ezek azután a város peremére szorulnak, tengetik életüket a „favelákban", a nyomortelepeken. Kétségtelen, hogy vannak, akik megragadják a lehetőségeket; s az ilyenek még a favelai viszonyok ellenére is gyorsan felemelkednek, s a középosztályba sorakoznak. De ez csak egy nagyon kis százalék. Ezek a körülmények az Anastáció magyarlakta településre sem voltak hatástalanok. A magyarjaink is hamar észrevették, hogy az adott helyzetnél sokkal jobb életkörülményeket is teremthetnek szorgalmas munkával. Harminc, negyven év elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzék a magyar templom plébániai élete. Legalább 90 %*a elköltözött más területre. A 10 %, amely megmaradt, csak az öreg szülök, akik ragaszkodtak sok küzdelemmel felépített házukhoz. Nagyrészük azonban már kezd kihalni, így hát — bár még fenntartjuk a magyar misét — Vila Anastáció plébániánkat átadtuk az egyházmegyének. Az itteni plébánosok legnagyobb nehézsége — tapasztalataim alapján — az, hogy a plébániák területén élő hívek, családok legtöbbje olyan, mint a figurák a sakktáblán. Maga az élet a legnagyobb sakkmester, amely vonzó-taszító energiáival (szenvedély, hírnév, becsvágy, munkalehetőség) gyakori helyváltoztatásra kényszeríti érzékeny, könnyen mozgásba hozható, élő figuráit. „No povo em peregrinagäo constante", —az állandóan úton lévő nép számára nehéz felállítani normákat, amelyek alapját képezhetnék a lelki, erkölcsi kibontakozásnak, megszilárdulásnak. Mi is megkezdtük például az „encontro de casais" (a családok találkozója) mozgalmat. De két-három év alatt teljesen kicserélődött a plébánia összetétele. A régiek elköltöztek, újak jöttek. Az állandó újrakezdés köti le — nemcsak itt, de más városokban is — a plébános legtöbb energiáját. Kezdtünk egy bérmálási tanfolyamot is. összehívtam a plébánia felelős személyeit, felosztottuk a szerepeket. A tanfolyam fél évig tartott. Vasárnap délutánonként hívtuk össze a bérmálásra készülőket. Négyen vezettük. Minden vasárnap tehát más-más tartotta az előadást. Alig kezdtük el, észrevettem, hogy csaknem egyedül maradtam. Az egyik felelős elköltözött, a másik megbetegedett, a harmadiknak elment a kedve. Természetesen a felsoroltak ellenére sem hátrálhatunk meg az Isten szolgálatában. Hiszen nem az eredmény a fontos, hanem a hivatásunkkal járó munka, szolgálat hűséges teljesítése, melyben kell, hogy megtapasztaljuk, szüntelen érezzük az Úr Jézus ajkán elhangzott igazságokat: „Nálam nélkül semmit sem tehettek" ... „A kehelyből, amelyből én is2om, ti is inni fogtok" ... Tudatosítani kell tehát önmagunkban, hogy a pap életében a szenvedés nem lesújt, hanem megtisztít és fölemel; Krisztus szenvedésének kiegészítése. Meghívás, hogy az ő keresztjében való részesedéssel lehessünk részesei dicsőségének is. (K. E.) + Habár kissé megkésve, de mégis megpróbálom, — inkább kis apró eseményekkel mintsem hosszú elbeszéléssel — elküldeni a kegyelem egy kis szikráját élményünkről. Calcuttái Teréz anya kapott nálunk egy nagyon szép faragott fakeresztet ezzel a felírással: szomjúhozom. Amikor kézbe vette, határtalan bensőséggel megcsókolta. Megemlítette, hogy calcuttai anyaházukban is van a kápolnában egy ilyen feliratú nagy kereszt, és sokat imádkoznak a kereszt előtt. Bár tudnánk mindannyian ettől a törékeny kis „asszonytól" megtanulni, hogy minden keresztet ilyen lelkülettel fogadjunk! Megcsókolni a kereszteket! Ki tudja, kinek milyen keresztje van? Nem csupán viselni, hordani, hanem megcsókolni! Értjük ezt? Tudjuk, hogy a kereszt által támadt üdvösségünk, mégis mennyire irtózunk minden szenvedéstől. Számomra nagy tanulság Teréz anya hódolata, mert ebben éreztem meg a szenvedés misztériumának mélységét. Ö, aki annyi fájdalmat ismer és tapasztal, 6 81
