Szolgálat 72. (1986)
Eszmék és események - Levelesládánkból
nem lázad, nem okoskodik, hanem megcsókolja a keresztet, elfogadja a szenvedést a maga és mások életében is. Kereszténységünk egyik legalapvetóbb követelménye ez. .Jézusom, köszönöm neked az örömöt, amelyben részesítettél Teréz anyánk által. Úgy érzem, a mennyország egy kis darabja most itt van a földön. Kérlek, segíts bennünket is, hogy tanúságot tegyünk Rólad ebben a világban!" — imádkozta egyik nővérünk. Mi által lett köztünk „mennyország"? — gondolkoztam a fohász hallatán. (Miért mentetek ki a pusztába? Mit akartok látni?) A történelem ismétlődik. Mindig ugyanaz a helyzet, mert emberek vagyunk. A szíveket azok nyerik meg, a mennyországot azok varázsolják közénk, akik Isten kiválasztottjai, s akiket nem e világ tölt be, hanem Jézus országa. És én lehozom a mennyország egy kis darabját a földre létemmel? Milyen nagy lecke ez! Tanulgassuk együtt! Éppen azért, mert ilyen nagy öröm áradt szét mindenhol, amerre csak járt, özönlöttek nyomában az emberek. Hogyan is kell ilyenkor viselkedni? Elmondom. Nem hallomásból tudom; én magam voltam szemtanúja, s azért adom tovább, hogy okuljunk belőle. Egy névjegykártyát nyomtak a kezembe a következő megjegyzéssel: Indiából van itt egy pap, szeretne Teréz anyával találkozni, s azt mondja, személyesen ismeri őt. A kérést továbbítottam, de várni kellett, hiszen sokan akartak legalább egy percre bemenni hozzá. Végül úgy oldottuk meg, hogy Teréz anya jött ki az udvarra a várakozókhoz, s szólt néhány szót hozzájuk. A hindu pap azonnal ott termett mellette. Nagy örömmel köszöntötték egymást. Tekintetük, mozdulataik egymás iránti mély tiszteletükről tanúskodtak. Teréz anya hívta, hogy jöjjön be, de ez az úr hallatlan eleganciával hajolt meg, és ezt mondotta: Nem, nem, elég volt, hogy láthattam önt, ezért is köszönet és hála. S alighogy visszatértünk a szobába, egy nem éppen fiatal úr kopogtatás nélkül, mint egy kamasz, berontott, s kiáltotta: Látni akarom, beszélnem kell vele! Igen, igen, nem megyek el innen, amíg be nem jutok hozzá! (Teréz anya a belső helyiségben volt és hivatalos ügyeket intézett.) Az úr végülis kierőszakolta a találkozást — üres fecsegésre. Kiderült, katolikus pap az illető. S micsoda különbség a két pap magatartása és viselkedése között! De hogyan viselkedem én az életben? — tettem föl a kérdést magamban. Mert amiről én azt hiszem, hogy jó és szükséges, az mások számára esetleg rossz is lehet és megbotránkoztató, önzésemmel háttérbe szoríthatok másokat. Lelki érettségre kell eljutnunk mindannyiunknak! Megkérdeztem Teréz anyától, hogyan győzi ennyi derűvel, hisz mindig szenvedők között jár. Én — csillant fel a szeme —, én ne bírnám? Jézus él bennem és a szenvedőkben, így mindig és mindenütt Jézusban vagyok. Nem én cselekszem, nem,nem! Ezt Ö viszi végbe! ö, tudom, hogy Ö! Ez olyan egyszerű, — tette hozzá mélységes alázattal. Talán ennyi elég is ízelítőnek, hiszen az újságok eleget írtak erről az eseményről. Igen, hazánkban járt a XX. század egyik legnagyobb embere. Áldott legyen érte az Úr! (Budapestről) + Az Éneklő Egyház című népénektárról szívesen olvastam a Szolgálat ismertetését és bírálatát (70. sz.). Lényegében egyetértek a bírálattal, főleg annak a szövegekre vonatkozó részével. Meggyőződésem szerint zenei oldalról az énektár kimagaslóan értékes mú, s a Szolgálat hozzászólását e tekintetben szeretném két ponton kiegészíteni. Igaz, hogy az Olvasmányok utáni válaszos zsoltárhoz egyetlen dallamot ajánl a mű egész évre (466. o.) — csak a húsvéti időben van más dallama'—, de ez az egyetlen dallam olyan nagyértékű zenei mű, hogy egymaga is tökéletesen betölti szerepét. Kiválósága a prefáció dallam értékszintjéhez hasonlítható: mindkettő páratlan kifejező erejű, idöfeletti, meg nem unható, minden liturgikus alkalommal helytáll, s ezért ke82
