Szolgálat 72. (1986)

Az egyház szava - II. János Pál beszéde a Szentségi Kongregáció tagjaihoz

Egyház nevében, a zsolozsma liturgiájával. Szorgalmazták a napi eucharisztia illő ünneplését s az imát Máriával. S hogy milyen csodálattal adózott a Szent Szűznek az Arsi Plébános, elárulják saját szavai: „Feléje irányul legrégibb vonzalmam.“ S bizalmát a következő mondat: „Elég, hacsak feléje fordulunk, s meghallgattatást nyerünk."

Gondolok még a rendszeres lelkigyakorlatokra, amikor lelkűnkbe hatol Isten lelke, hogy „megvizsgáljon bennünket“, és segítsen felismerni pontosan hivatásunk lényegét.

Természetes, hogy imánkba be keM épülnie mindannak az emberi szépségnek s mindannak az emberi nyomorúságnak, amivel szolgálatunkban naponta találkozunk. Minden táplálhatja imánkat, feltéve, ha mindezt az Úrhoz vezetjük vissza és az ő dicsőségére cselekedjük.

Hallható és hihető evangeiízálás

összes papi elkötelezettségünk új jelentőséget kap ennek a lelkiségnek a fényében:

— A cölibátus: jele annak, hogy korlátlanul rendelkezésére állunk Krisztusnak és az embereknek:

— Igazi szegénység: részesedés a szegény Krisztus életében és a szegények sorsában, ahogy erről P. Chevrier példája is tanúskodik;

— Engedelmesség: valóra váltja szolgálatunkat az Egyházban;

— Az egész életre szükséges aszkézi®, kezdve a napi feladatok betöltésétől;

— A felmerülő megpróbáltatások elfogadása, sőt önkéntes szeretetből vállalt önmegtagadások felajánlása a ránkbízottakért. Az Arsi Plébános tanúskodott az Úr szava mellett: „Vannak ördögök, amelyeket csak böjttel és imádsággal lehet kiűzni.“

De, mondhatjátok, hol találunk erőt mindehhez? Kétségtelen, nem kaptunk felmentést az alól, hogy bátrak legyünk. De az iga édes és a teher könnyű, ha bátorságunk a hitre támaszkodik, és arra a bizalomra, hogy az Úr nem hagyja el azokat, akik reá bízzák magukat: „Isten nagyobb a szívünknél“ (1Jn 3,20).

Mindezek fejében örömre bukkanunk: az Arsi Plébános kiaszott arca mindig ragyogni látszott.

il. JÁNOS PÁL BESZÉDE A SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ TAGJAIHOZ

1.

A Szentatya üdvözlő és elismerő szavakkal rámutatott arra, hogy a hívők a szentségek által „titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedő és megdicsőült Krisztussal“ (LG 7). A szentségek teszik lehetővé, hogy „az életnek szinte minden eseménye megszentelt legyen, mégpedig annak az isteni kegyelemnek a hatására, amely Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti misztériumából árad“ (SC61). •'

59