Szolgálat 72. (1986)
Az egyház szava - II. János Pál beszéde a Szentségi Kongregáció tagjaihoz
2. A Kongregáció teijes ülése — mondotta a pápa — a bűnbánat, az egyházi rend és a házasság néhány időszerű kérdésével foglalkozott. A húsvéti idő azonban, amelyben éppen most élünk (1986. április 17.) figyelmünket az isteni irgalom szentségére irányítja. Hiszen az Úr Jézus éppen föltámadása napján adta Egyházának a kiengesztelődés szentségét, a nagyszerű ajándékot. A negyedik Evangélium szerzője ezt így beszéli el: Még a hétnek szombatot követő első napján Jézus eljött az utolsó vacsora termébe, ahol a tanítványok együtt voltak. Rájuk lehelt és így szólt: „Vegyétek a Szentleiket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad" (vö. Jn 20,19-23). Az Egyház féltett kincse az Úrnak ez az ajándéka. Hálával fogadja Jézus szeretetének megható bizonyságát. Tudatában van annak, hogy köteles ezt a kincset gondosan védelmezni Megeshet ugyanis, hogy egyesek — bár jószándékkal, mégis bizonyos rövidlátással — e szentség néhány jellegzetessége ellen foglalnak állást, a lelkek súlyos kárára. 3. Nem tagadható, hogy az utóbbi időben az Egyház sorain belül bizonyos tájékozatlanság jelei mutatkoztak. A lelkipásztori munkába itt is, ott is olyan gyakorlati kezdeményezéseket vezettek be, melyek — úgy tűnik — nincsenek összhangban az igaz tanítással. Ellenkeznek az Egyházi Törvénykönyv normáival is. A Törvénykönyv éppen napjainkban ezt a tanítást újból megerősítette. A Kongregáció teljes ülése két pontnál időzött hosszabban: mi az első gyónás alkalmas időpontja, és az általános feloldozás kérdése. Gyermekek első gyónása A nyája érdekeit szívén viselő pásztor figyelmét nem kerülheti el egy — alapvető igazságokkal kapcsolatos — tény. Észre kell ugyanis vennie, hogy a bűnbánat szentségének valódi természetét sokan nem értékelik. Nevezetesen nem látják meg kellőképpen, hogy ez a szentség mennyi öröm forrása, és hatása mennyire fölszabadító. Hiszen benne a feltámadt Krisztus győzelmes sze- retete jut kifejezésre. Mintha hiábavaló lett volna egy komoly, mind a részegyházak, mind az egyetemes Egyház szintjén történt erőfeszítés a katekézis területén. Elsősorban a „Kiengesztelődés és bűnbánat“ apostoli buzdítására és a nyomában kibontakozó nagy lelkipásztori mozgalomra gondolok. Az a hívő, aki jól fölkészülve járul a bűnbocsánat szentségéhez, nem az őt elítélő igazságossággal találkozik, hanem a neki megbocsátó szeretettel. E tapasztalat révén Krisztus szeretetének meleg fényénél tanulhatja meg, hogy jobban felismerje saját gyön- geségeit, temperamentumának hiányosságait és hibáinak bohyolult összefüggéseit. Ugyanakkor teljesen alaptalan a félelem, hogy ennek a felismerésnek 60
