Szolgálat 72. (1986)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az ember mint az Isten képmása a Szentírásban
TANULMÁNYOK Farkasfalvy Dénes AZ EMBER MINT AZ ISTEN KÉPMÁSA A SZENTÍRÁSBAN a. Vallás és emberkép A bölcselet és a vallástudomány olyan művelői, akik pusztán az emberi ész és tapasztalat alapján kutatják az emberi lét nagy kérdéseit, évszázadok óta szellemi zűrzavarban töprengenek az alapkérdésen: mire alapszik az ember állítólagos „személyes méltósága“, és egyáltalán milyen alapon követelhet az ember magának különleges helyet és fontosságot a létezők körében. Nemcsak a kereszténységet, hanem a primitív vallásokat és a mai nagy, ún. világvallásokat egyaránt jellemzi az a szemlélet, amely az embert mint a „teremtés koronáját“, az anyagi létezők fölé állítja, s így egy isteni eredetű világrendben az embernek különleges helyet és sorsot biztosít. A világvallások közül talán egyedül a hinduizmus (és egyes megnyilvánulásaiban a tőle történetileg függő buddhizmus) hajlandó arra, hogy az embert lényegében egy színvonalra helyezze a többi élővel: a lélekvándorlás elmélete az ember és többi élőlény közti különbséget ugyanis messzemenően relativizálja. De a hinduizmusban sincs szó az ember valamiféle anyagelvű „trónfosztásáról" („materialista redukciójáról“), amely a modern materialista filozófiákat jellemzi, hanem inkább az egész világ szellemi felemeléséről, azaz a lét minden formájának szellemi-lelki értelmezéséről. Ez utóbbi jelenség egyébként már olyan ósvallá- sokban is megtalálható, mint pl. az animizmus, amely minden létformában lelki erők jelenlétét, megnyilvánulását érzi. A keresztény tanításban kezdettől az ember helyzete a világban különleges fontosságot kapott. Bár a legelső keresztény iratok e pontban tudatosan nem akartak gyökeresen újat mondani, hiszen mindig az ószövetségi kinyilatkoztatásra hivatkozva válaszolták meg a kérdést, mégis gyakorlatilag az ember teológiája a kereszténységben átalakult és megújult. Avval, hogy az Ószövetség emberképe az Újszövetségben az emberré lett Isten önkifejezéséhez kapcsolódik, e krisztológiai kapcsolat révén az emberről szóló tanítás új távlatot és új mélységet kapott. Az Ószövetség zsidó művelői helyesen mutatnak rá arra, hogy a Teremtés könyvének első három fejezete az ember eredetéről a keresztény írásmagyarázatban már az első századokban olyan fontosságot kapott, amelyre a mózesi könyvek zsidó magyarázatában aligha volt példa. E tény miértjére a válasz kétoldalú. Nem tagadható, hogy a kereszténység elterjedése a hellenisztikus világban már egy messzemenően „humanista“, emberközpontú kulturális közegben történt. Másrészt azonban — se szempont sokszor 5
