Szolgálat 72. (1986)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az ember mint az Isten képmása a Szentírásban

elsikkad, pedig sokkal fontosabb — a keresztény hit központjában végső soron Krisztus istenembersége áll. Ezért a keresztény szükségképpen egyszerre teszi fel kérdéseit az Isten természetéről, belső életéről, külső megnyilvánulásairól és az e m b e r mivoltáról, sorsáról, helyzetéről. Nem véletlen, hogy az Újszövetségben leggyakrabban használt főnevek listája élén két szó áll: Theos (= Isten) és anthropos (= ember): csupán ez a két főnév fordul elő több- mint ötszáz alkalommal az Újszövetség lapjain. (Vö. Bruce M. Metzger: Lexikai Aids for Students of New Testament Greek, Princeton 1974, 7—8.)

b. Az ember hasonlósága Istenhez a teremtéstörténetben

Az Ószövetség első lapjai kimondják: Isten az embert „saját képére és hasonlatosságára“ teremtette (Tér 1,26). Az ún. „első teremtéstörténet“ (Tér 1,1-2,3a) összefüggésében ez a szópár különleges jelentőséget kap. A teremtés hatnapos tagolása nem időbeli, sőt nem is időrendi, hanem irodalmi és teológiai célt szolgál. Egyrészt a világ rendezett hierarchiáját, másrészt az ember különleges természetét és helyét fejezi ki ez a szerkezet. Semmiképpen sem helyes tehát a teremtés ilyen „lépésekben“ vagy „fokozatokban“ való leírását a mai fejlődéselmélettel összetársítani, mintha a hat nap geológiai korszakokat jelezne valamiféle primitív nyelven. Ellenkezőleg, a teremtés hatnapos kibontakozása a világnak jelenleg létező és mindenki által ismert részeit tárja fel fokozatosan, hogy megmutassa: az ég és föld és mindaz ami bennük él, Isten kezéből kapta létét. A szerző mint a jó pedagógus pálcájával sorra mutogatja a világ összetevő elemeit, s mindegyikről elmondja: Isten alkotása, és az Alkotó maga is jónak találta művét. Ebben az áradó derűlátásban jelenik meg az ember az elbeszélés utolsó előtti napján. A nyelvtani formák már jelzik, hogy a sorozatban minőségileg új cselekmény következik. Isten, mielőtt teremtő módon szólna, először bejelenti szándékát, éspedig többesszám első személyben: „Alkossunk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra.“ A többesszám meglepő. A „fejedelmi többes“ valószínűtlen, nem használatos a héberben. Egyes szerzők nem látnak a versben mást, mint a nyelvtanilag többesszámú szó „Elohim“ (Isten) következetes használatát; a többesszámú főnévvel jelölt lény magáról is többesszámban beszél. (Vö. E. A. Speiser: Genesis [Anchor Bible 1], New York 1964, 7.) Valószínűleg többről van itt szó: az „Elohim“ többesszámú formája megengedi, de nem követeli meg ezt a többesszámú beszédet, — arról nem is szólva, hogy a másik öt nap egyikén sem beszél az Isten egy előzetes elhatározásról, mielőtt teremtene. Mindkét stílusforma tehát azt a célt szolgálja, hogy a már magától gördülő elbeszélés menetét megállítsa, s a következő esemény egyedülálló fontosságára felhívja a figyelmet. így lesz a megelőző mondatok monotóniája alkalmas háttér arra, hogy az ember teremtését minden más esemény fölé emelje.

A „kép és hasonlatosság" szópár bizonyára ismét héber, stilisztikai eszköz: a két szó rokonértelmű és ugyanazt mondja. Csak a hellenisztikus irodalmon nevelkedett ókori egzegéták kezdték firtatni, milyen két fogalom rejlik a két

6