Szolgálat 72. (1986)

Az egyház szava - A Szentatya ars-i beszéde

mondotta — életének misztériumait másolják. Ez föltételezi, hogy imádságainkban bensőséges kapcsolatban álljuk Krisztussal. Személyünk és életünk teljessége fűzzön egybe vele. Imitamini quod tractatis (Utánozzátok azt, amit végrehajtotok!)

Minden keresztény hivatást kapott, hogy szent legyen. A mi fölszentelésünkből és küldetésünkből azonban külön kötelesség származik, az, hogy törekedjünk rá. Erre köteleznek a papságunkban rejlő gazdag adományok, — legyünk világi vagy szerzetes papok — és szolgálatunk követelményei — Isten népén belül.

A szentségek hatékonysága Krisztusból ered, nem pedig a mi méltóságunkból. Csak szegény és alázatos, bár felelős eszközei vagyunk, akik nem tulajdoníthatják maguknak a kegyelem érdemeit. Ennélfogva a szolgák szentsége előkészítheti a lelkeket, hogy jobban közreműködjenek a kegyelemmel. Az Arsi Plébánosban éppen olyan papot látunk, aki nem elégedett meg azzal, hogy külsőleg valósítsa meg a megváltás gesztusait: részt vett benne egész lényével, Krisztus iránti szeretetével, állandó imájával, megpróbáltatásainak és önként vállalt önmegtagadásainak felajánlásával.

Ne törődjünk bele a hivatás csökkenésébe

A papi önazonosság, az utóbbi 20 év vitái után, ma ismét kevésbé vitatott. De a papok és a fölszentelendő személyek száma sokfelé csökken, s ez arra késztethetne egyes hívőket, sőt magukat a papokat is, hogy beletörődjenek ebbe a hiányba. Kifogással is élhetnének, mondván, hogy ezen az úton jobban értékelik és veszik igénybe a világiak szerepét.

Igaz, hogy a Zsinat szerencsésen visszahelyezte a szolgálati papságot Istentől származó apostoli küldetésébe, s ezzel elkerülte azt a veszélyt, hogy a szolgálati papságban öncélú, a néptől elszakadt gazdagságot lássunk. Kiemelte, hogy a papok elsőrendű feladata Isten igéjének hirdetése, amely előkészíti a talajt a hitre és a szentségi életre. A papi tisztséget világosabban kapcsolta a püspökökéhez, megmutatta viszonyukat a felszentelt diakónusokhoz valamint az összes megkereszteltek papságához. Ez utóbbi révén mindannyian részesedhetnek (s kell is, hogy részesedjenek) a kegyelem gazdagságában: az istengyermekségben, Krisztus életében és a szentségekben. Életüket Istennek adhatják áldozatul; mint Krisztus tanítványai tanúságot tehetnek róla a világban, és kivehetik részüket az apostolkodásban és az Egyház szolgálatában.

De a keresztényeknek, éppen azért, hogy teljes mértékben megfelelhessenek prófétai, papi és királyi szerepüknek, szükségük van a szolgálati papságra. Ezen keresztül kiváltságos és érzékelhető módon részesednek az isteni élet ajándékában, amelyet Krisztustól, az egész Test Fejétől kapnak. Minél keresztényibb egy nép, minél inkább tudatosul benne az Egyháztól kapott méltósága és aktív szerepe, annál inkább szükségét érzi az igazi papoknak. Érvé55