Szolgálat 70. (1986)
Az egyház szava - II. János Pál pápa nagycsütörtöki levele
szükségleteket és elképzeléseket tekintve — már nem a világnak kell megállapítania. A papot ugyanis lefoglalja Krisztus papságának pecsétje, hogy az ő egyetlen közvetítői és megváltói tisztjében részesedjék. Ebből a teljesen alapvető kapcsolatból következik, hogy a pap számára a lelkek üdvösségére végezhető szolgálatoknak tág tere nyílik Krisztusban és az Egyházban. Ezt a tevékenységet pedig teljesen át kell hatnia a lelkek lángoló szeretetének, Krisztus példájára, aki érettük adta életét. Isten ugyanis azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, s hogy a „kicsik“ közül egy se vesszen el (vö. 1Tim 2,4; Mt 18,14). „A papnak mindenkor készen kell állnia arra, hogy megfeleljen a hívek szükséglétéinek"; „a pap nem önmagáért él, hanem értetek“ (Nődet, 101. 102). A pap tehát a világi hívőkért él. Lelkesíti és támogatja őket, hogy jól gyakorolják a megkereszteltek egyetemes papságát —, amit a II. Vatikáni zsinat olyan világosan állított szemünk elé. Ez a papság abban áll, hogy a megkeresztelt ember lelki áldozattá teszi az életét, a keresztény szellemről tanúságot tesz a családon belül és a földi dolgok intézésekor, és részt vesz embertestvérei evangelizálásában. A szolgálati papság más természetű. Végső soron az a rendeltetése, hogy a pap-Krisztus, a Fő nevében tevékenykedjék; hogy bevezesse az embereket abba az életbe, amelyet Krisztus nyitott meg; hogy közvetítse számukra az Úr misztériumait — az igét, a megbocsátást és az Élet Kenyerét; hogy újból összegyűjtse őket az Úr Testébe, segítve a híveket abban, hogy belső emberré váljanak, életüket, egész magatartásukat Isten üdvösséges tervei szerint alakítsák. Egyszóval: önazonosságunk annak a lelkek iránti szeretetnek „teremtő“ (kreativ) valóra váltásában mutatkozik meg, amelyet Jézus Krisztus ajándékozott nekünk. Azok az irányzatok, amelyek a papot a világi hívőkkel akarják azonosítani, ártanak az Egyháznak. Amit mondottunk, természetesen semmiképpen sem jelenti azt, hogy a pap zárkózzék el a világi hívők emberi gondjaitól: szükséges, hogy Vianney Já- nos-Mária példájára nagyon közel legyen hozzájuk, de úgy mint pap, és mindig azzal a szemlélettel, amely örök üdvösségükre és Isten országának kibontakozására tekint. A pap ugyanis egy nem-földi, egy másik életnek a tanúja és intézője (PO 3). Az Egyháznak mindenképpen szüksége van arra, hogy sértetlenül megmaradjon a papnak ez a sajátossága, a maga ég felé mutató (vertikális) jellegével. Ennek kiváló, ragyogó és örökérvényű bizonysága az arsi plébános élete és személyisége. XI. Eggyéforrva Krisztussal és a ielkekkel Vianney Szent János-Mária legkevésbé sem elégedett meg azzal, hogy merőben külsőségesen végezze szolgálatát. Arra törekedett, hogy Krisztus mintájára alakítsa belső világát és életmódját. Az imádság volt élete lelke: a néma, szemlélődő ima, többnyire templomában, a tabernákulum előtt. Lelke így — Krisztus által - megnyílt a három 73
