Szolgálat 70. (1986)

Az egyház szava - II. János Pál pápa nagycsütörtöki levele

bocsánat kegyelmének szentségi vétele, a szentáldozás maga már nem fejtené ki teljes megváltó hatását (Redemptor hominis, 20. p.). Krisztus azzal kezdte nyilvános működését, hogy hirdette: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban“ (Mk 1,15); az arsi plébános pedig többnyire a napjait kezdte azzal, hogy a kiengesztelődés szolgálatát végezte. Az így bűnbocsánatban részesített hívőket azután örömmel irányította az Eucharisztiához. Ezt szokta mondani: „Valamennyi jócselekedetünk együttvéve sem ér fel a szentmiseáldozattal, hiszen jótetteink embertől valók, a szentmise viszont magának Istennek a műve“ (Nődet, 108). Igen, a szentmisén az egész világot megváltó áldozat jelenül meg. Nyilvánvaló tehát, hogy a papnak a maga mindennapi önátadását a szentmise áldozathoz kell csatolnia: „Nagyon jól teszi a pap, ha minden reggel (a szentmisében) áldozatul ajánlja fel magát Istennek“ (Nődet, 107); „ez a két cselekmény: a szentáldozás és a szentmiseáldozat eszközli ki a leghatásosabban a lélek megújhodását“ (Nődet, 110).

Ilyképpen Vianney János-Mária számára a szentmiseáldozat volt az élet legnagyobb öröme és vigasztalása. Ha a gyónók tömege várta is, ö a legnagyobb odaadással egy negyed órát szentelt a csendes készületre. Szentmiséjét nagyon összeszedetten mutatta be és megható módon juttatta kifejezésre imádását átváltoztatáskor és áldozáskor. Nagyon találó a megállapítása: „A pap ellanyhulása abból ered, hogy figyelmét nem összpontosítja miséire“ (Nődet, 107).

Az arsi plébános lelkét egészen hatalmába kerítette Krisztus Urunk állandó jelenléte az Eucharisztiában. Napkelte előtt vagy este gyakran órákat töltött el szentségimádásban. Beszédei közben nemegyszer mutatott a tabernákulum- ra és mondta mélységes meggyőződéssel: „ő ott van!“ Érthető tehát, hogy míg háztartása rendkívül szegényes volt, temploma szépítésére habozás nélkül igen sokat áldozott. A kegyelmek további gazdag forrása lett: plébániai hívei megszokták, hogy a Legfölségesebb Szentség elé járuljanak imádkozni. Saját plébánosuk példáján tanulták meg, milyen nagy érték a Hit Titka.

Nagyszerű tanúságtételéből okulva gondoljunk arra, mit mond nekünk, napjainkban a II. Vatikáni Zsinat a papokról: „Szent tisztségüket főképp az eucharisztikus ünnepléssel gyakorolják“ (LG 28). Éppen a közelmúltban, 1985 decemberében sürgette a rendkívüli Püspöki Szinódus: „A liturgia mozdítsa elő és tegye sugárzóvá a szent átélését. Járja át a liturgiát Isten alázatos tisztelete, imádása és dicsőítése... Az Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcsa“ (II. B, b/1 és C/1; vö. LG 11).

Kedves Paptestvéreim, az arsi plébános példája őszinte leikiismeretvizsgá- latra késztet: vajon milyen szerepet juttatunk mindennapi szentmisénknek életünkben? Vajon a szentmise, ami felszentelésünk napján mindjárt első papi cselekményünk volt, most is kiinduló pontja-e apostoli tevékenységünknek és személyes megszentelődésünknek? Mekkora gondot fordítunk a készületre? magára a szentmise bemutatására? az Oltáriszentség előtti imára? arra, hogy híveinket is erre buzdítsuk? és arra, hogy felszentelt templomainkat igazán

71