Szolgálat 70. (1986)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: „Harmadik út“?
ez feltételezi a szenvedés elfogadását, a külső és belső korlátok alázatos elismerését. Többé-kevésbé vállalni kell a múltat; el kell 'ismerni annak szükségességét, hogy elfogadjuk a mási.k segítségét és jelenlétét. Ez nem mindig könnyű, és ezen a ponton az ún. ,konszekrált‘ cölibátus sem sokkal könnyebb, mégha intézményes szerkezete és társadalmi, elismerése néha értékes támasztékokat szolgáltatnak is. A .szublimáció' útja hosszú és nehéz; nem hiányzanak a csapdák és az ellentétes magatartások veszik át gyakran annak a helyét, amit naív módon .spirituaíizálásnak' neveznek. Az éleslátás itt megpróbáltatást jelent, de egyedül ez lehet az igazi derű forrása." (Christus 113, 289-290) „Uram! Nehéz egyediül lennem ... Miközben szívemben keményen érzem a magány harapását, megismétlem igenemet, éleslátón, alázatosan, egyedül előtted, Uram, az este békéjében.“ (Michel Quoist) * * ★ Újraolvastam Arisztotelész Nikomakhoszi ethli'kája nyolcadik és kilencedik könyvét a barátságról. Sorraveszi a barátság különféle alapjait, változatait (rokonszenv, kellemes, hasznos, a másik javának akarása ...). „Szóval a barátoknak — valamelyik felsorolt októl indíttatva - jóindulattal kel! viseltetniük egymás iránt, s egymás javát kell akarótok, de úgy, hogy ez ne maradjon titokban előttük.“ Majd később: „tökéletes az erkölcsileg j ó és az erényben egymáshoz hasonló emberek barátsága...“ Majd ismét: „semmi sem tartozik hozzá annyira a barátsághoz, mint éppen az együttélés: haszonra csak az törekszik, akr valamiben szükséget szenved, állandó együttélésre ellenben a teljes boldogságban élő ember is, mert éppen hozzá illik legkevésbé a magányos élet. Ámde tartósan nem élhetnek együtt olyanok, akik nem kellemesek egymás számára, s akik nem ugyanabban találják az örömüket; márpedig a baráti együttélést éppen ez jellemzi..." — „Mivel pedig a barátság lényege inkább abban van, hogy mi szeressünk mást, semmint abban, hogy mások szeressenek minket - s mivel azokat, akik barátainkat szeretik, dicséret illeti meg: ebből következik, hogy a barátság erényét a mások iránti szere- tetben kell keresnünk; úgyhogy akiknél ez a szeretet az érdemnek megfelelően valósul meg, azok tartósan barátok és barátságuk is maradandó ...“ Itt már megállók, mert a pogány gondolkodó előtt felvillan az evangéliumi eszmény. Másokat szeretni — ez az elsőrendű feladat. Nehezebb és fontosabb, mint hagyni magunkat szeretni. Ez gyerekes, kicsinyes önzésből is fakadhat. „ Am abam amari“ — írta Szent Ágoston azzal a latin (szenvedő infiniti- vus!) tömörséggel, amelyet lehetetlenség pontosan visszaadni: Szerettem, hogy szeretnek... Ezt fejezte ki Ady is: „Szeretném, hogyha szeretnének s lennék valakié ...“ Igen, szeretve lenni, valakihez tartozni: alapvető emberi vágy. De ennél több — „keresztényibb" — szeretni a másikat viszonzás nélkül, ingyen, önfeláldozón... A másikat? De ki az a másik«? Csak úgy általában nem szeret az ember senkit. „Egyetemes szeretet“? Ez nemigen létezik, — talán csak puszta absztrakció. (Kivéve az Istenembert, Krisztust.) „Minden 48
