Szolgálat 69. (1986)
Tanulmányok - Péteri András: Találkozás a Feltámadottal
gallja: estére hajlóban ne engedd tóvábbvándorolni útitársadat. Ügy látszik azonban, hogy az emmauszi vándorokat mélyebb érzelem is fűti. Még nem ismerik fel, hogy ki is rejtőzik az idegenben. De érzik, hogy szaval lassan- lassan világosságot gyújtanak sötétségükben, értelmet adnak életüknek. Nyomást gyakorolnak tehát az idegenre: Maradj velünk! A két tanítvány az asztalhoz ül. A vendég kapja a főhelyet, rá hárul a házigazda feladata is: áldást mondani a kenyér felett. S Jézus veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és a kettőnek nyújtja. „Ekkor megnyílt a szemük, s felismerték“ (Lk 24,31). Ismét egészen pontosan szeretnénk tudni, mi történt, milyen kifejezést használt Jézus? Lukács nem ecseteli. Kétségtelen, hogy a jelenet az eucha- risztiát idézte föl az első keresztények emlékezetében. A közösséget, amelyikben Jézus teljes valóságát, keresztre feszített és feltámadott testét-vérét, istenségét és emberségét nyújtja övéinek. Ezen a legbensőbb, legvalóságosabb módon találkozott Jézus emmauszi tanítványaival. Ez a találkozás egyszersmind megnyitotta szemeiket: látták őt, megértették Isten tervét, minden emberi képzeletet meghaladó szeretetét. Hogy ehhez kimondotta az átváltoztatás szavait? Erről ismét vitatkoznak a teológusok. Az őskeresztény hagyomány kenyértöréssel jelzi az eucharisztiát. Miért ne ünnepelhette volna ezt Emmauszban az Üdvözítő. Mások azt hangsúlyozzák, hogy Jézus puszta jelenlétével, a liturgikus formulák kimondása nélkül is egyesülhet velünk, közölheti magát. Felismeréséhez elég lett volna tehát a hangnem, a magatartás, amellyel Atyját dicsérte és áldotta? A tanítványok köre nagyon jól tudta, hogyan szokta ezt végezni Jézus. Vagy elegendő s összetéveszthetetlen jel lett volna a puszta gesztus, ahogy a kenyeret — önátadó szeretetének jelét - nyújtotta? A részletekről ismét hallgat az örömhír közvetítője. A tény tagadhatatlan. A Feltámadott közölte magát, vele találkoztak. Jelenlétét nem kötik a földi keretek: eltűnt a szemük elől. Ugyanakkor megnyilvánul működésének kitörölhetetlen emléke: a tanítványok rádöbbennek, hogy egész bensejük átalakult. „Nem lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton és kifejtette az írásokat?“ A teljes felismerés az eucharisztikus közösségben történik. A gyökeres változás kifejeződik viselkedésükben. A szomorú, letört vándorokból, lelkes és fáradhatatlan hírnökök lesznek. Abban az órában útra kelnek és mennek, hogy tanúskodjanak az Úr feltámadásáról. Az eseménynek azonban még nincs vége. Lukács elbeszélése érzékeltetni akarja „a tizenegy és társainak“, a „hivatalos egyháznak“ a jelentőségét az Ür feltámadásáról adott tanúságtételben. A lelkesen visszatérő emmauszi tanítványok nem juthatnak szóhoz azonnal. Mintegy előbb meg kell hallgatniuk a „legelsőbb kézből“ származó tanúságtételt: „valóban feltámadt az Úr és megjelent Péternek“ (24,34). Ezután mondhatják el a saját tanúságukat. Kari Lehmann szavai szerint: „A Jeruzsálemben időző tizenegynek és társaiknak 26
