Szolgálat 69. (1986)
Halottaink - Balogh András (Confrater)
akik később a német vagy magyar hierarchia tagjai lettek. 1937-ben elkezdte papnevelő működését, melyet nyugdíjaztatásáig folytatott. Munkáját először a szegedi szeminárium és a jezsuita főiskola között osztotta meg. A szemináriumban volt prefektus, ré- gens és a dogmatika tanára. 1947-ben a rendház rektora lett. Abban az időben a jezsuita filozófusok és teológusok Szegeden voltak. 1949-ben, amikor világossá vált, hogy a rendtartomány fiataljai otthon nem tudják befejezni tanulmányaikat, ráhárult a nehéz feladat, hogy a tanuló rendtagokat külföldre juttassa, s pár hónap múlva az olaszországi Chieriben az új magyar tanulmányi házat megszervezze. Szervezői és elöljárói munkája mellett dogmatikát tanított a turini jezsuita teológián. Ezt folytatta azután is, hogy a magyar skolasztikátus Lőwenbe került. 1959-ben Chieriből Frankfurtba költözött s ott tanított dogmatikát 1969-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásáig. Tanári működése mellett részt vett a magyar lelkipásztorkodásban. Nyugdíjaztatása után még nagyobb lendülettel vetette bele magát a magyar lelkipásztori munkába Frankfurt környékén, Milánóban, sőt még Kanadában is. Néhány hónappal halála előtt még egy milánói utat tervezett, de ez már csak terv maradt, mert a hűséges lelki- pásztor 1985. június 12-én az örök hazába költözött. P. Fábry életét és működését nem egyszerű méltatni. Egy szigorú apai kéz keménysége és egy szerető anyai szív gyengédsége jellemezte. Amikor az apai kéz érintését éreztük, bizony nehéz volt elviselni, bár be kellett látnunk, hogy őszinte szívvel szerette a rábízottakat. Megértő szeretetét különösen azok tapasztalták meg, akik súlyos nehézségekkel küzködtek. Egyik rendtársa szerint P. Fábry életét a „porta patet, séd cor magis“ jelmondattal lehet találóan kifejezni. Mint tanár, hallgatóit nem sziporkázó szellemességével és franciás könnyedséggel bűvölte el. Alapos felkészültségével és élete végéig megőrzött szellemi frisseségével és nyíltságával tett rájuk maradandó hatást. Nehéz elöljárói munkája mellett is figyelemmel kísérta a szakirodalmat és hallgatóinak mindig korszerű és szolid tant adott elő. Korát meghazudtoló könnyedséggel vetette bele magát a II. Vatikáni Zsinat sodrába. Nyílt maradt az Egyházban és a társadalomban bekövetkezett változásokkal szemben. Alapbeállítottsága mindig optimista maradt és sohasem esett áldozatul a nemzedékét sokszor jellemző keserűségnek. P. Fábry mindig közösségi ember maradt. Szerette szerzetesi közösségét, öröme telt az emberek társaságában. Szerette „húzni“ társait, de jó szívvel vette azt is, amikor ö lett a tréfa tárgya. Rámenősségét, főképp öregebb korában, mindig humorral fűszerezte. Életstílusa és életműve végelemzésben istenbemerültségében találja magyarázatát. Nemcsak tanította a hittant, hanem a hitből élt. Isten nemcsak a hittudós kutatásának tárgya, hanem szívének vágya és életének beteljesülése volt. Néhány nappal halála előtt írta egyik rendtársának a következő sorokat: „Néha az az érzésem, hogy már nincs messze a nap, mikor jön a parancs, hogy el kell menni messzi nagy útra, az örökkévalóságba. De már valahogy készen állok, s örömmel.“ A húsvét titkáról és az örökkévalóságról olvasott közvetlen halála előtt. Bízva reméljük, hogy a feltámadt Krisztus bevezette hűséges szolgáját az örök hazába. P. Ádám János S. J. BALOGH ANDRÁS (1913—1985) 1985. augusztus 10-én a kis kápolna lelkipásztora kedves volt ministránsát esketi. Megilletődve lépegetnek az ifjú házasok „Bandi bácsi" vezetésével a kapuig, ami számukra az Élet Küszöbét jelképezi. Utolsó áldás, az atya visszamegy a kápolnán keresztül. A sekrestye ajtajában hang nélkül összeesik — és halott! Minap töltötte be het- venkettedik évét, három hét választotta csak el a három évtizedes fordulótól itt a kápolnában. 103
