Szolgálat 69. (1986)
Halottaink - Balogh András (Confrater)
Igen, éppen harminc éve bízták rá a Császárfürdői Szent István kápolna vezetését. Akkor a „Műemlék“ tábla mögött szomorú, sírnivaló állapotot talált. A háború nyomai, az Irgalmas Rend működésének megszüntetése, az ötvenes évek gondjai: mindez leolvasható volt a falakról és a berendezésről. Ezdrás és Nehemiás buzgóságával és kitartásával látott neki a nagyszerű munkának. Három évtized szakadatlan imája, kilincselése, a legmagasabb művészi igény következetes megvalósítása az Úrral lankadatlanul küzdő Jákobhoz tette hasonlóvá: „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz!" A legszükségesebb tatarozási, belső rendezési munkák közben mindenekelőtt arról gondoskodott, hogy a környékről, de nem egyszer nagy távolságokból odagyülekező hívek részesülhessenek mindabban a kegyelmi juttatásban, amit a „hű és okos kulcsár" számukra biztosítani képes. Nem kis bátorságról tett tanúságot azzal, hogy egymás után engedte a hivatásukért börtönviselt paptársak közreműködését a pasz- torációban. A lelki építéssel együtt haladt a kápolna belsejének művészi kialakítása is. Jellemző, hogy elsőnek a szentségház készült el. Majd az egész belső téren uralkodó feszület a szentély apszisában. Ez később egyedülálló Golgotává egészült ki a Fájdalmas Anya és János bronzszobrával. A tömör márványoltár és az ige hirdetésének emelvénye, az oldalfalakon sorjázó keresztül stációk, a négy evangélista olyan páratlan művészi együttessé teszik ezt a kicsi istenházát, amilyennek létrehívása kevés lelkipásztornak adatik meg. „Buzgóság emészt el házadért" — idézik a zsoltárt Jézusnak templomi tevékenységére a tanítványok. Bízvást jelmondata lehet ez ennek a három évtizednek is. Pedig 1955-ben bizony összeroppanthatta volna lelkileg az a félreállítás, amit ide- helyezése jelentett. Hitoktatói éveit mindenkor élete legboldogabb időszakának tartotta. Kanonok! címén csak mosolygott, de az boldoggá tette, ha volt hittanosai, cserkészei föl-fölkeresték és őszinte ragaszkodással immár unokáikat hozták bemutatni a „Tiszi"-nek. Nincs is ennél csalhatatlanabb értékmérője a hittanórákon kifejtett nevelésnek. Ennek az egyáltalán nem középszerű, példás papi életnek gyökerei mélyen lenyúlnak az elkötelezetten vallásos, négy gyermek közül két papot nevelő, elindító drégely- palánki család talajába. Innen az a kemény, Isten kegyelmével együttműködő kitartás, ami a szeretett szülők halála után a testvéreiről való gondoskodás felelősségét is vállalta. Az a lankadatlan szorgalom, mindig tevékeny kötelességtudás, amely utolsó lélegzetvételéig jellemezte. Az Úr meghallgatta kérését: Szűzanya szombatján. Isten házában, szolgálat közben, vállán papi palásttal léphette át az örökkévalóság küszöbét. „Boldog a szolga, ha ura ebben a tevékenységben találja. Igazán mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt." — Úgy legyen! Confrater 104
