Szolgálat 68. (1985)
Könyvszemle - Szabó Ferenc: Szavak forrása csend (Németh József)
nak és feltételeinek (cölibátus, nők papsága stb.) meghatározásában. Végül: reformra szorul a római kúria. A pápai primátus érintetlen marad, csak a vezetési stílust kell biblikusabb és dogmatikusabb alapokra fektetni (205 o.). Az egyház egységének ne csak vertikális eszközei legyenek. Jobban építsük ki a horizontális egységet is. Ennek érdekében a helyi egyházak lépjenek cserekapcsolatba anyagi, személyi és szellemi téren: ismerjék meg és használják föl a többi világrész által kidolgozott teológiákat, lelkipásztori tapasztalatokat és életstílusokat. A könyv K. Rahner: „A jövő lelkipásztorkodásának távlatai“ című tanulmányával zárul. Bühlmann sok érdekes szempontot, adatot közöl. A könyv, főleg második fele, erősebb a kritika emlegetésében, mint a megoldások kidolgozásában. Az ismert mondás szerint: a szerző inkább a gázpedált nyomja, mint a féket húzza. Sok megjegyzése a futurológiába tartozik (Kirchenfuturologie, 196 o.j, ahol nagy szerephez jut az egyén fantáziája. Péteri András Szabó Ferenc: Szavak forrása csend. Válogatás Claudel, Valéry, Emmanuel költeményeiből. Róma 1985. 268 o. P. Szabó három kedvenc költőjétől hoz könyvében szinte utánozhatatlan tartalmi és formai hűséggel műfordításokat. A Függelékben pedig saját élményvilágából olvashatunk néhány remeket. Ezeknél érződik példaképeinek hatása és befolyása anélkül, hogy utánzások lennének. A csend az a közös forrás, melyből a három költő alkotó munkájában merít, bár mindegyik mást ért a teremtő csend alatt. Claudel sokat gondolkozott azon, honnan fakad költői alkotása, hisz költészetének nem volt előkészítője, elődje a francia irodalomban. Megvallja, hogy inspirációja, ihlete olyan mélységekből tör fel elemi erővel, melyeket maga sem ismer: „Inkább követem toliamat, mint irányítom.“ „Mi más a költészet, — írja Gide-nek 1905-ben Kínából, mikor Partage de Midi (Déli osztozás) c. művét befejezte — mint kiáltás és odakiáltás, felsorolás és hálaadás, mint az ifjak éneke a tüzes kemencében, mint Assziszi szent Ferenc naphimnusza? De még több: az alkotó, a költői szó egyik mimikája, megismétlése annak a „Legyen“-nek, mely mindent teremtett.“ A csend Claudelnél az örökkévalóság és az idő kapcsolódása, a lét szíve, amit az irodalom memóriának, animának vagy mnémosyne-nek is nevez. A művészetet tehát lehetetlen elválasztani Claudelnél a vallástól, a hittől. Valéry számára a csend drága útitárs: az a legfőbb szál, mely a világhoz fűzi; a nagy, hallgató béke, ahol a reményt hallja; az éj édessége; a titokzatos éjszaka sötét kincse, melyet nem világít meg semmi napfény, de amelyen — mint a telihold egy fekete tó vizében — Én-je tükröződik. Ugyan nem a költő „külsőleges, lírai vagy romantikus Én-je, hanem az a meztelen, mintegy metafizikai Én, amely nem hús, nem érzékenység, nem ideg és nem személyiség, hanem ismeret, egyszerűség, tudat és mély állandóság, — magának a létnek a hangja.“ Ezt az Én-t kutatja Valéry a csendben, — a forrásban. Ez az Én az, amely a lehető legrövidebb úton vezethetné Istenhez, de sorsa — mint egy ráerőszakolt, görbe pálya, vagy belényomott és rákényszerített erő — megakadályozza ezt. Valéry nem tudja áttörni Én-je bűvös körét, csak sejti, hogy a szeretet lehet az az egyetemes gravitáció, mely valóban a legrövidebb úton vezet Istenhez: az igazi Másikhoz. De önmagán kívül egy másikat elfogadni számára annyi, mint önmagát kiszolgáltatni, egy másikat bálványozni. Pierre Emmanuel szerint a költészet éppúgy a figyelem aktusa, mint az imádság. A költő felkészíti, betájolja lelkét — mint az elmélkedő — a csend meghallgatására. A csend és a csendben hallgató költő között kapcsolat jön létrp: szeretet. A teremtő, költői szó ennek a csendnek a konkretizálása, sűrített lényege. 105
