Szolgálat 67. (1985)
Halottaink - P. Chilla (Csongor) Raymond SJ (Confratres)
nyugodt egyenletes tempóban haladó Trabant felé, a szembejövő forgalomból, szabálytalanul előzve — emberi rövidzárlatból? felelőtlenségből? egyenlőre nem lehet tudni — egy zsiguli száguld. Frontális ütközés, s egy pillanat alatt, 30 évesen, kioltott, nem egy pislákoló mécsest, hanem egy lobogó fáklyát. Ez történt 1984. november 17-én. Mély és meleg tekintete, mosolygó arca megszólíthatóságról, nyitottságról beszélt Isten és ember felé. Kemény kézfogása székely ősei szilárdságát, egyházhoz és nemzetéhez való hűségét, következetességét, küzdeni tudását hordozta és adta tovább. Olyan „mindenkinek mindene lettem“ életet élt. Két káplánhelyén, Mágocson és Bátaszéken halkszavúan, szerényen szolgáit: gyermeknek és öregnek, házasságra készülőknek és házasoknak, megosztott örömet és bánatot. Csoportjaival egyszer a Zengő csúcsára kapaszkodott hangos vidámsággal, máskor kerékpártúrával járta az országot. A pasztoráció hagyományos és új keretei között egyszerre feltalálta magát. Vibrált körülötte a levegő, de nem volt üresen nyüzsgő. Egész létével nekifeszült a papi munkának, mégis megmaradt imádságos embernek, paptestvérnek, vérszerinti testvérnek, az özvegy édesanya számára fiúnak, ragyogó tisztaságban. Tudta, csak egy értelmes lét van, az elajándékozott. Valahogy úgy tett, ahogy Szent-Gály Kata írja Szent Erzsébetről szóló versében: „Nem tett ő semmi különös-nagyot, / csak szeretett és mindig pazarolt: / egész komolyan vette azt, amit / a Krisztus Úr tanít.“ S papságát nem árnyékolta be identitászavar, értelmesnek látta a papi életet, örömét lelte benne és felszabadult volt. Temetésén, a szülőfaluban, a Tolna megyei Kakasdon, amelyen egyszerre van jelen nagypéntek fájdalmas kiáltása: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!“ és a húsvéti vigília allelujája, a sűrű decemberi köd eloszlott, a ravatalra ráragyogott a nap, egy másik világ fénye. Amikor a koporsót lezárták, a kórus „Christus vincit“-et énekelt. A gyászénekeket elnyomta az alleluják hangja. Búcsúbeszédében a paprokon, Sebestyén András e látszólag értelmetlen halálról, mint jelről beszélt, amely egy imádságos, tiszta, áldozatos szolgáló életre irányítja figyelmünket. Pappászentelője, Cserháti megyéspüspök úr imába kezd: „Nem szállhatunk perbe veled, Urunk. Akaratod kifürkészhetetlen és szent. Engedd meg, hogy a miért, e halál mikéntje és miértje után mégis megkérdezzünk Téged. Szolgád a Te Ígéretedben élt, „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik“ (Ro 8,28). Nagyon szeretett Téged. Hitt a meghívásban, hitt saját áldozatában, hitt a lelki aratás Ígéretében és mégis művét befejezetlenül itt kellett hagynia másoknak, hogy az örökkévalóságban való hívásodat elfogadja. Miért, Uram? Nem tudunk erre más választ adni, minthogy előtted ifjú papod lelke éretté lett és learattad őt az örök mennyei csűrök számára.“ A temető dombjáról fölnézek a többezres tömegre. Mivel nyerte meg őket öt évig szolgáló halkszavú paptestvérem? Emberi melegségével? az evangélium melegségével? Benne mindkettő jelen volt, s ma mindkettő hiánycikk. Vajon tanítványai közül, lesz-e valaki, aki beáll helyette a sorba? A temetésen jelenlevők, e sorok olvasói komolyabban fogják-e venni a papi és szerzetesi hivatásokért való imát? Ha megérte volna advent első vasárnapját, talán arról az eljövendő országról beszélt volna, amely számára elérkezett, amelyről Szent Ágoston így ír: Ott nyugalmat lelünk és látjuk Istent: Látjuk és szeretjük, szeretjük és dicsérjük. Ez lesz a vég, amelynek vége nincs. Paptestvére P. CHILLA (CSONGOR) RAYMOND S. J. (1920—1985) Halkszavú, csendes mosolyú és finom lelkű, értékes lelkipásztort vesztett el ez év elején a kanadai magyar katolikus közösség. Kedves, bár inkább tartózkodó magatartása csak sejtette benső gazdagságát, hitből kiteljesült életét. „Nem kellett észre venni — írja róla egyik rendtársa —, de mindig lehetett rá számítani." Szemlélődő 96
