Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Fülöp Gergely: A munkáspüspök

Evvel már érintettük is Msgr. Ancel működésének gyökerét: Az apostoli tevékenységnek az Istennel való bensőséges egyesülésből kell fakadnia. 1963-ban írta: „Gyakran nem Isten munkatársaiként járunk el, hanem mintha mi magunk képesek lennénk megoldani a kérdéseket, intézni sorsunkat. Amikor Istenhez fordulunk, akkor is azt kérjük, hogy ő segítsen nekünk! Ahelyett, hogy szolgálatába állnánk, azt akarjuk, hogy ő szolgáljon ki minket tevékenykedésünkben. Bár jó indulattal, de sokszor kerülünk abba a tévhitbe, hogy Isten lelke vezet pusztán azért, mert segítségét kértük. Nem értettük meg a páli mondást: hogy csak az, aki a növekedést adja, az az isten, nem pedig aki ültet vagy öntöz. Ez a téves felfogás azután összeomlik, amikor nem keresztényekkel van dolgunk: nem megyünk semmire. Ha viszont Isten közbelép, akkor együttműködhetünk: Isten művének szegény munkásai lehetünk.“

Évente visszavonult Tamié kolostorába s ott végezte lelkigyakorlatát. Egészen rendkívüli eseménynek kellett történnie, hogy visszavonultságában zavarhassák.

Lelki életében jelentős szerepet kapott a Szűzanya. Hűségesen végezte ifjú korában vállalt ájtatosságait.

Ha valamit fontosnak és jónak látott, azért nem kímélt fáradságot, áldozatot. Nemcsak türelmes, hanem szívósan kitartó volt munkáiban. Elment a legfelsőbb hatóságig, nem egyszer a pápáig is, ha szükségét látta. Nem ismert emberi tekintetet, bár okosan és finoman járt el ezekben a kérdésekben is. Egyik alkalommal tudomására jutott, hogy valamelyik kardinális nem akart misszióba engedni egy fiatal papot, aki a Prado közösséghez tartozott. Msgr. Ancelben felmerült a gondolat, hogy esetleg nem árt-e a közösségnek, ha pontosan kifejti a jelöltnek az egyházjog idevágó rendelkezéseit. Nem fog-e megsértődni a kardinális? „Végül is - mondotta később — arra gondoltam, hogy az utolsó ítéletkor Urunk Jézus Krisztus, nem pedig a kardinális fog felettem ítélkezni.“

Tevékenysége nem állt meg Lyon határában, papjai révén felölelte az egész ország nyomorát. Sőt még azon is túlment. Mint a Prado elöljárója papjait szét- küldte a világ minden tájára, a nagy városok nyomornegyedeibe. Itt azután maga is felkereste, bátorította őket. Útjai elvitték - Európán kívül - Közel- Keletre, Észak- és Közép-Afrikába, Dél-Ázsiába, Távol-Keletre és Dél-Ameriká- ba.

Megnyilatkozásaiból következtethetünk arra is, hogy mennyire ismerte az emberek lelki nyomorát. Az egyik papi összejövetelen nála szokatlan pesszimista hangon így tört ki: „Uraim, ha maguk tudnák, milyen rettenetes a mai fiatalság hitetlensége!“ „Mit lehet ez ellen tenni?“ Több mint fél évszázad tapasztalatából jött a válasz: „Ahhoz, hogy a mai emberrel párbeszédet kezdhessünk, hogy a mai emberek elé .igazi tanítványként1 állhassunk, nekünk önmagunkkal és embertársainkkal szemben is igaznak és lojálisnak kell lennünk.“

58