Szolgálat 67. (1985)
Tanulmányok - Lukács László: A szolgálat lelkisége
adja övéiért“. Megesik szíve a tömegen, mert „olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok“ (Mk 6,34). A kinyilatkoztatás képvilágában a pásztor nemcsak föltétien szeretettel viseli gondját a nyájnak, hanem egészen oda is adja magát érte (Ján 10,11-15). Pál azonban más értelemben is használja az oikonomos szót. „Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak gondnokait“ (1 Kor 4,1). A gondnoktól természetesen egyet követelnek meg, hogy hűségesnek bizonyuljon. A „Krisztus szolgája“ kifejezést előszeretettel alkalmazza önmagára (Fii 1,1; Róm 1,1; Gál 1,10; 1 Kor 7,22). Ezzel azonban nemcsak saját személyére utal, hanem egy sajátos hivatást jelöl meg az egyházon belül: magát az apostoli küldetést. így nevezi Timóteust (Fii 1,1) Tychikost (Kol 4,7), Epaphrast (Kol 1,7), de ezt adják Péter (2 Pét 1,1), Judás (Jud 1), Jakab (1,1) szájába is. Erre a hivatásra csak az vállalkozhat, akit Krisztus „magával ragadott“ (Fii 3,12), aki Krisztushoz, a Fiúhoz hasonlóan vállalkozik a szerető engedelmességre (Gál 1,10), aki tehát egészen beleadja magát ebbe a szolgálatba. Krisztushoz hasonlóan mindenkinek mindenévé kell lennie (1 Kor 9,19-22), ugyanakkor mindenről szívesen lemond, mindent szívesen elveszít, csakhogy egészen Krisztushoz tartozzon. A fogsági levelekben a szolga-lét kiegészül a fogoly képével is: az élet minden helyzete, a kudarcok és a szenvedések is javára válnak az evangéliumnak. 3. Isten népének szolgálatában Az újszövetségi iratok ismételten beszélnek tanítókról, evangélistákról, pásztorokról, diakonoszokról, vagy egyszerűen olyanokról, akik „fáradoznak“, akik „elnökölnek“ (1 Tessz 5,12), akik „vezetnek“ (Lk 22,26; Csel 15,22). A pap, hiereus szót először Római Szent Kelemen használja a korintusi közösséghez írt levelében, a sacerdos szó pedig bizonyíthatóan először Tertullianusnál fordul elő. A II. Vatikáni Zsinat iratai is szívesebben használják a presbyter kifejezést, mint a sacerdos elnevezést. Az apostolok nyomába lépő elöljárók szolgálatát az ősegyházban elsősorban a közösséghez csatlakozó feladatnak tekintették. Nem a vallási kultusz bemutatását érezték a legfontosabbnak, hanem Isten népének megtartását az igazságban, Krisztus kegyelmében, a hit és a szeretet közösségében. „Krisztus követségében járunk. Isten maga buzdít általunk. Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel! Mint az ő munkatársai, figyelmeztetünk benneteket, hogy Isten kegyelmét ne vegyétek hiába“ (2 Kor 5,20). A Zsinat az ősegyház gyakorlatát tekintette mintának, amikor felvázolta a papság lényegét és szolgálatát. A pap is tagja Krisztus papi népének, a ki- engesztelődött emberek közösségének. A többi megkeresztelttel együtt hordozza, hirdeti és valósítja a feltámadt Krisztus életét a történelemben. Ezen a papi közösségen belül azonban különleges meghívást, ennek elfogadása után 51
