Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."

ság kereszteződéséből keletkeznek. De anélkül, hogy ellentmondásba kerülnénk, azt is mondhatjuk, hogy egy közösség hitéből, reményéből, szeretetéből születő buzgóságból törnek fel. Ez a talaj, ahol a karizmák meghonosodhatnak. Ennek a meglátásnak alapján mondhatjuk, hogy az egyház biztos a fogadásában, hogy Isten nem szűnik meg embereket hívni, akik egész életüket áldozatként ajánlják fel neki. Azok közül az emberek közül, akiket Isten „szerzetes“- nek hív meg, keresheti ki a püspök a papi szolgálattól megkívánt képességekkel rendelkezőket. A nőtlenségre szóló szerzetesi hivatást is Isten adományozza és az egyház elismerheti. Megvan a maga szerepe, de különbözik a papi hivatástól, s megelőzi ezt, nem is elegendő minden esetben annak betöltésére. Az egyházi rendre való meghívásnál azonban az egyház aláveti saját választását annak a bizonyságnak, hogy Isten egyeseket előzőleg már meghívott, hogy a meghatározott életformában teljesen Istennek szenteljék magukat.

Ez a tény kihat az egyház ügyvitelére is. Mint a nyugati egyház püspöke nem mondhatom, hogy az egyházmegyém jó működése érdekében, — minthogy ennyi és ennyi egyházközség, ennyi és ennyi lakos van — ennyi és ennyi papra van szükségem, s ez egy feltétlen követelmény. Hasonló okoskodás Isten kihívása lenne. Legfeljebb azt mondhatom: egyházközségeim számának megfelelően jó lenne, ha ennyi papom lenne.

De nem mondhatom a fiatalságnak vagy a közösségnek, amikor szólok hozzájuk, hogy mennyi papot követelek. Legfeljebb imádkozhatom velük, hogy Isten ébresszen elég nagylelkűséget a közösségben, hogy egyesek egészen Krisztus követésének szenteljék magukat. Azután, és csak azután választhatom ki azok közül, akik ezt a különleges hivatást elnyerik azokat, akikben megvan a kellő képesség, hogy eleget tegyenek a papi hivatásnak.

Ebből a szempontból a nyugati egyházban bevezetett állandó szerpapság, vagyis nős férfiaknak szerpapokká szentelése, akik egész életükben diakónusok maradnak nagy fontosságú, eddig ismeretlen gazdagságot jelent. A nyugati egyházban ez a lelki érték az életszentségre vezető útnak azt a sajátos formáját állítja vissza, amely lehetővé teszi a házasság és egy felszentelt szolgálat kapcsolatát. Ebben az esetben mondhatom a közösségnek — anélkül, hogy feltételezném Isten ajándékait —: Nem megyek innen el, míg nem ajánlanak egy jelöltet maguk közül a szerpapságra. Amikor felszentelem, nem térítem el sem a házasságra szóló hivatásától, sem pedig a világban való állásától: tehát nem vágok elébe az isteni kegyelemnek. A közösség szolgálatáról van szó, amit a felszentelés szentségi szolgálattá tesz. A szerpapság visszaállítása lehetőség, hogy kedvezően módosítsuk összképünket a különböző szolgálatokról.

Nem ismerünk egyetlen bizonyítható motívumot, semmiféle isteni jelet sem, ami felhatalmazna, hogy megkérdőjelezzük a papi szolgálatnak a nyugati egyházban századok óta megejtett és megtartott lelki választás módját. Nem meglepő, hogy ezt a lelki választást sokszor küzdelem és nehézségek közepette

45