Szolgálat 67. (1985)
Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."
éljük meg. Ugyanis egy lelki választás mindig Isten követelményére keresi a választ, ami elkerülhetetlenül áldozatot foglal magában. Ezért a jelen nehézségek sem elegendők, hogy választásunkat kérdésessé tegyék. Ahhoz Isten akaratának nyilvánvaló jelére lenne szükség. Nem zárhatjuk ki, hogy Isten esetleg egy másik lelki választást kívánhat. De manapság még semmi nyilvánvaló jele ennek. Egy lelki választást csak lelki, nem pedig szervezési, adminisztratív vagy társadalmi motívumok miatt lehet meggondolás tárgyává tenni. Egyébként helytelen útra tévedünk. A hasznosság nem lehet ok a szeretetszolgálat visszautasítására. Eredményességért nem tagadhatom meg a hitemet. Saját kedvtelésem miatt nem mondhatok le a reményről. Azonos, lelki szinten kell maradni. A nyugati egyház lelki választásának megváltoztatásához pedig, éppen a lelki indokok hiányoznak. Még egy fontos megjegyzést akarok ide csatolni. Megállapítható, hogy a történelem folyamán a papi hivatások tényleges száma nem állt arányban a szükséglettel. Erről az eltérésről a funkcionális papság elmélete nem tud számot adni, mert Malthus teóriája szerint okoskodik. A papok számának megállapításakor csak a lakosok, egyházközségek, vagy katolikusok számát venné tekintetbe. Ez az eljárás ferdít, mert egyik irányban túloz, a másikban pedig kicsinyít. A történelem tanúsága pedig azt mutatja — ha ugyan a történelem bármit is ki tud mutatni —, hogy Isten bizonyos korszakokban dúsan virágoztatott hivatásokat. Túláradó nagylelkűségük férfi és női szerzetekben, illetve papi életben nyilatkozott meg, messze meghaladva az eredeti közösségek felsorolható szükségleteit. A lelki gazdagság ilyen túláradását bocsátotta Isten a történelem folyamán kincsként az egész egyetemes egyház rendelkezésére. A középkorban az ír barátok térítették meg ismét Európát. A XV. és a XIX. század közt felfedezett népek az európai hivatások feleslegének nagylelkűségéből kapták az evangélium gazdagságát, kezdve Xavéri Szent Ferenc kezdeményezésétől a XIX. században alakult misszionárius kongregációkig. Magában Franciaországban — ahogyan Boullard kanonok megállapította — egyes egyházmegyék és vidékek buzgósága teljesen érdektelen növekedéssel ébresztette a papi hivatásokat. Tőlük szereztek maguknak más, kevésbé gazdag vidékek és helyi egyházak lelkipásztorokat. A nyugati egyház lelki iránya tehát helyes, amikor a papok szentelését nem köti csak a statisztikától nyilvántartott és előrelátható pasztorális szükségletekhez. Paradox módon lehetővé teszi, hogy teret hagyjunk az „érdektelen logikának“, a kegyelemnek. Isten nem technokratikusan okoskodik: a papszentelések létszáma nem adminisztrációs határozat, hanem a hit adománya. A kegyelemnek erre az érdekmentes logikájára támaszkodhatott XII. Pius, amikor kiadta a „Fidei Donum“ enciklikáját. Szervezetet hívott életre, amely lehetővé teszi, hogy a felesleges hivatástöbbletet más országoknak, kevésbé ellátott 46
