Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."

náriumban. Végeredményben a jelölt, felszentelése előtt Bejrutban egyedül a szertartások rendjét tanulja meg, amit leginkább úgyis tud már fejből, mert gyerekkora óta minden vasárnap követte.

Olyan civilizációban, amiben az egész kultúra a kereszténység hordozója és teljesen beleilleszkedik a konkrét életbe, a pap funkcionális meghatározása jogosan alkalmazható anélkül, hogy elferdítetné a hivatás fogalmát. A püspök csak felszólítja a közösséget, hogy az általa is nehezményezett szükségben, vállaljon egy papi szolgálatot, amely életlehetőséget ad neki. Azáltal, hogy közülük szentel fel valakit a püspök, megadja a közösségnek az ismérvet, hogy az egyetemes egyházhoz tartoznak. Az egyetemes egység jelképeként a közösség kaphatna máshonnan is egy papot. A különbség mégsem oly nyilvánvaló a két eljárás között. A közösség ugyanis egy embert szolgáltat, de magát a pappá szentelést mégis, mint az egyetemes egyház ajándékát kapja. Nem változtat a lényegen, hogy a megajándékozottat már ismerik. Ebben az esetben nyilvánvalóan a papi hivatás funkcionális modellje játszik szerepet.

Ha az előző analíziseket szem előtt tartjuk, világossá válik, hogy a keleti egyház püspökeinél valamint a nyugati egyház papjainál és püspökeinél nem ez a logikai elgondolás érvényesül. Vajon miért? Itt a püspök nem kötelezheti a közösséget: jelöljön ki soraiból egy férfit, hogy pap legyen. Egy közösség ugyanis törvényesen választhat magának vezetőt, nevezhet ki megbízottat, jelölhet polgármestert stb. Ahhoz azonban nincsen joga, hogy nőtlenségre szánt papot jelöljön ki és adjon saját magának. Ha ugyanis a papság alapvető feltétele az, hogy egész életét Krisztus szenvedésének szentelje, s így nyilvánvalóvá váljon benne a feltámadás ereje — s ez a szerzetesi hivatás lényege —, akkor senki az ég világon nem helyettesítheti Isten kezdeményezését, aki hív vagy nem hív. Sem az egyház, sem bárki más nem kényszeríthet valakit a nőtlenségre. Isten az, aki hív, az egyház, a püspök szava által csak segít felismerni és hitelesíteni az ember hivatását a nőtlenségre, Isten országa javára. A latin egyház egyetlen katolikus papja sem állíthatja, hogy az egyház pappá szentelése érdekében kényszerítette a cölibátusra. Azonban a nőtlenségi hivatás nem szükségszerűen előzi meg időrendben is a másik elhatározást. Az apostoli vagy missziós hivatás, a felebarátok szolgálatának gondolata megihlethet egy embert, még mielőtt szembe kerül a nőtlenség, a hatalomról valamint a birtoklásról való lemondás gondolatával. A latin egyháznak mielőtt valakit pappá szentel, segítenie kell az illetőt, hogy felismerje, vajon Isten tényleg arra az ajándékra hívja-e: majd pedig magának az egyháznak is nyilatkoznia kell. A tisztánlátásnak ilyen tárgyi és alanyi ismérve végtelenül értékes biztonság és hűségforrás annak részére, aki elnyeri. Ennek következtében a funkcionális teória nem érvényes többé. A püspök és az egyház úgymond megkötötték a kezüket, amennyiben a gyakorlati szükségleteket (még a lelkieket is) alávetették a karizmák és a kegyelem szuverén szabadságának. ,

Tulajdonképpen az egyház lelki fogadással, kihívással ál) szemben. Hogyan is születnek az ilyen karizmák? Kétségtelen, hogy az emberi és isteni szabad44