Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."

gat lelki tudatában a „másodrangú papság“. Az egész szentségi és lelki erő annyira rájuk helyeződött — ez az amit a keletiek nehezen tudtak elfogadni és megérteni —, hogy egyes teológusoknak a püspök mivolta csak egyszerű rangnak vagy megnövekedett joghatóságnak, nem pedig sajátos szentségnek tűnt.

Ebből a történelmi megállapításból levonhatjuk a következményt. A nyugati egyház „másodrangú“ papokra ruházta rá mindazt a lelki tartalmat, ami az ősi és egyetemes egyházban a püspöki szolgálatba tömörült. Itt semmi esetre sincs véletlenről vagy tévedésről szó, hanem lelki választásról, irányról. Ugyanis az, aki lelkileg választ, visszaadja szabadságát Istennek. Amikor szabadon választja, hogy engedelmeskedik a Szentiéleknek, elfogadja azt is, hogy kijelöljék az útját és követelményeket szabjanak.

A lelki választás ugyanis nemcsak egy az elméleti vagy gyakorlati lehetőségek közül, a nagyobb történelmi hatékonyság érdekében. A lelki választással, az egyén, a csoport vagy az egyház — Isten hívására — eleget akar tenni egy szükségletnek, ami által a szentség és a lelki termékenység útjára lép. Abban a pillanatban semmiképp sem egy jól kiszámított teljesítőképesség, vagy a célok és erőforrások ésszerű egybehangolása, hanem Isten akaratának a teljesítése jut érvényre, aminek alapján magunkról megfeledkezve alávetjük magunkat az ő hatalmának. Jeanne d'Arc nem politikai következetesség, sem pedig diplomatikus teljesítmény, hanem lelki választás alapján ment a máglyára. Amikor a nyugati egyház ezt a lelki utat választotta tudatosan felelt meg az isteni hívásnak. Hasonlóképpen az egyház megújítói, a pápák. Isten és a lélek emberei egész sorozata, valamint a nép egyhangú véleménye a szentség követelményeként fogta fel a papi nőtlenséget. Elsősorban és lényegében a szentség követelménye, bármilyen tabuk vagy lelki komplexek keveredhettek is bele.

5. Két különböző leiklségi és egyházi logika

Századunk elején, a jelenlegi viták előhírnökeiként, komoly nézeteltérések voltak a hivatás természete és kiértékelésének ismérvei körül. A szóvivők közt Lahitton egyházjogász túlzottan funkcionális felfogáshoz ragaszkodott, a papi hivatást teljesen a püspök felhívásától és az egyház ítéletétől tette függővé. Ellenfele, M. Branchereau meghatározása pedig kizárólag a belső meghívást hangsúlyozta. Ezt a vitát az egyház gyakorlata egy közepes álláspont javára csendesítette le. Ez a jelentős vita két különböző lelkiségi irányt domborított ki, amely'két eltérő típusú helyzetnek felel meg. Ugyanis jogosan védheti valaki a papság funkcionális fogalmát. Egy meglevő közösség szükségletéből indul ki, hogy pásztort találjon, aki összehozza a híveket az eukarisztia ünneplésére: ennek híjával nem alkotnak keresztény közösséget. Ezt a logikát alkalmazza a keleti egyház.

Egyik libanoni barátom mondotta a következőket. Amikor a maronita püspök tudomására jut, hogy egy hegyvidéki faluban a pap meghalt és a közösség az eukarisztia ünneplése nélkül maradt, felmegy a faluba, összegyűjti a keresztényeket. Meghagyja nekik, hogy ne menjenek el a faluból, amig nem jelöltek ki maguk közül egy jó keresztény férfit, jó apát, mindenki barátját, akit bizalomra méltónak ismernek, ö, a püspök megakarja vizsgálni, hogy felszentelheti-e. Ezen keresztény vidéken nem kötelező hosszú időt tölteni a szemi43