Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Jean-Marie Lustiger: „Szívem szerinti pásztorokat..."

4. A latin egyház fegyelme

A késői középkor óta a történelem tekervényeiben az a szándék és igyekezet nyilvánul meg, hogy a pappá szentelést határozottan szerzetes-jellegű hivatással kössék össze. Teljesen tisztában vagyok, hogy a történészek erre vonatkozó állításai nagyon különbözőek. A gyakorlatban nagyon vegyes és vitatható érvek is késztették a középkori zsinatokat arra, hogy a püspökök munkatársaitól, vagyis az áldozópapoktól is megköveteljék a nőtlenséget. Egyesek a gazdasági szempontokat (az egyházi vagyon fenntartását) hangsúlyozták ki, mások a többé-kevésbé gnosztikus befolyást. Röviden, előkerült mindenféle másodrendű érv. De nem akarok történelmi kutatásokat végezni. Mindenképpen joggal állítható, hogy létezik a XIII. századot megelőző erőteljes és régi hagyomány, miszerint a nőtlenség és a papság közti viszonyt lelki összefüggés alapján állapítják meg, ahogyan azt a püspökség tárgyalásánál már kifejtettem. Annak tárgykörében 'képezi az egyetemes, a nyugati és keleti egyház állandó hagyományát.

Meg kell állapítani azt is, hogy a történelmi érvelés — bármi iegyen is az eredménye — nem mérvadó. Lelki valóságoknál mindig hozhatunk fel történelmi okokat, mert az okságnak mindig lehet különböző szintje. így pl. próbálhatjuk megérteni Assisi Szent Ferencet gazdasági összefüggésben (a Poverello és a nyomorúság). Az érvelés helytálló lehet, és mégsem ad számot döntően Szent Ferenc egyedülálló lelkiségéről. A történelmi magyarázat ne bűvöljön el, mint ahogy a lelki összefüggés sem menthet fel egyéb okok lehetőségétől. Ismerjük azonban el, hogy a gazdasági vagy pszichológiai magyarázat az ideológiai meglátás meghatározásából kifolyólag soha sem lesz képes kétségbe vonni vagy helyben hagyni a szoros értelemben vett lelki analízist.

Esetünkben a nyugati egyház határozata, mely a papságot a szerzetesi nőtlenséghez köti, — helyes szemszögből és anélkül, hogy az analízis egyéb szintjét kihagynánk — lelki választás eredménye. (Hangsúlyozom ezt a két szót!) Ez a döntés, választás igyekszik szorosan összekapcsolni a papságra vonatkozó egyházi gyakorlatot a püspökre vonatkozóval. Célja, hogy a püspökre vonatkozó és állandó magatartást kiterjessze minden papra, mert belső munkatársak. Ugyanazt az élethivatást általánosítja, mert ugyanarról a szentségről van szó. Hogy tehát megértsük ezt a lelki választást, utalni kell az alapvető forrásra, amit a püspökre vonatkozólag már ismertettünk.

Miért ez a döntés? Hogyan kerüli ki a következetlenséget? Mire világít rá és mit állít a fénypontba? Arról tesz bizonyságot és azt állítja a központba, amit már a II. Vatikáni Zsinat erőteljesen megismételt: az egyházi rend szentsége csodálatosan összefüggő és felbonthatatlan egész, bármilyenek is legyenek a különböző formái. így a papok lelkipásztori szolgálata valóban részesedés a püspök (egyháza iránti) teljes papságában. Ez a főbenjáró pont a századok folyamán mintegy elfátyolozva maradt. Sőt annyira jutottunk, hogy megkérdőjelezték a püspökkészentelés szentségi voltát (ami történelmi szempontból nagyon furcsa). Mintha a papság súlya elsősorban a ,,/násodrangú“ papokon nyugodna, holott éppen ellenkezőleg teljességét a püspöknél találjuk meg. Ez az ellentmondás mégis csak mutatja, mily magas méltóságra jutott a nyu42