Szolgálat 67. (1985)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: „Apostoli papság“

tése szerint) eszközévé. Mindaz, aki látja Jézus műveit és mégis visszautasítja a hitet, önmagát ítéli meg. A vak ember meggyógyítása után Jézus kijelenti: „Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak, hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek“. Amikor a körülötte álló farizeusok közül ezt néhányan meghallották, megkérdezték: Csak nem vagyunk mi is vakok? Ha vakok volnátok — felelte Jézus —, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök (Jn 9,39-41).

Mint Jézus, az apostolok is szükségképpen az ítélet eszközeivé válnak. Éppen azáltal, hogy a világosságra, az életre és a szeretetre hívnak. Szétválasztják az embereket azokra, akik elfogadják a világosságot és azokra, akik visszautasítják. Ennyiben is a bűnbocsánat és a bűnmegtartás eszközei. Azonban Jézus megbízása: „Vegyétek a Szentleiket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad“ (Jn 20,22-23) minden bizonnyal a jézusi közösségen belüli bűnökre is áll. A bűnök megtartása szinonim kifejezés a Mt evangéliumában alkalmazott „megkötés“-sel (16,19; 18,18). Ez pedig, legalábbis Mt 18,18-ban, a bűnös kiközösítésére vonatkozik az Egyházból. Amíg a keresztény nem követett el olyan bűnt, amelyért kiközösítést érdemel, mindennapi bűnei az Egyházon belül könnyen bocsánatot nyernek. Akit azonban kizárnak a közösségből, az a Gonosz és a halál hatalma alá kerül (1 Jn 1,8-2,2; 5,16-17).

Az olvasó ezen a ponton megkérdezheti: Mindez nagyon érdekes, de mi köze van Pál és Péter apostolnak, a János evangéliumában olyan fontos szerepet betöltő tanítványoknak a mi szolgálati papságunkhoz? Hiszen az apostolok, ill. a Jn-nál szereplő tanítványok feladata egyedi jellegű. Az apostolok a megtestesült, keresztre feszített és föltámadt Isten Fia közvetlen tanúi, az Egyház alapjai. Ebben az értelemben az apostoloknak nincsenek, nem is lehettek utódaik; szerepük minden időkre szól és átruházhatatlan. Másrészt azonban kétségtelen, hogy minden egyházi hivatal, elsősorban a püspöké, de a presbiteré és a diakónusé is — közvetlenül vagy közvetve — apostoli eredetű.

Már a biztosan közvetlenül Páltól származó Filippi levélben megjelenik az „episkopos“, „diakonos“ kifejezés, amely kétségtelenül a helyi egyház hivatal- viselőit jelöli. Tudjuk, hogy Pál minden részletre kiterjedően irányítja és ellenőrzi az általa alapított egyházak életét. (Még a férfiak és asszonyok fejdíszének szabályozására is gondja van: 1 Kor 11,1-6). Ezért elképzelhetetlen, hogy a filippi „püspökök“ és „diakónusok“ hivatalba iktatásában ne lett volna döntő szerepe. Az első század második feléből származó Apostolok Cselekedetei azt írja Pálról és Barnabásról, hogy — „kézföltétellel presbitereket jelöltek ki“ az újonnan alapított egyházaknak (14,23). A Pál halála után íródott ún. „Lelkipásztori levelek“ (1, 2 Tim, Tit) is rendszeresen használják az egyházi hivatalt viselőkre az episkopos, presbyteros és diakonos elnevezést. A hivatalátadás szertartása pedig a kézföltétel az apostol, ill. az apostolutódok: Timóteus, vagy Titus által. Azonban a három hivatal világos elkülönülése, az egyszemélyes

32