Szolgálat 66. (1985)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: Mi a misztika?

retet az, mely ismeri őt". A szív — mely ebben az összefüggésben a következ­tetéseket levonó értelemnél magasabbrendű képességet jelent - hallja az itt elhangzó szót. (2) A második vallomás Eugéne lonescotól, a román származású francia írótól származik. Egy interjú keretében mondta el a következőket: „Nekem is voltak pillanataim, amikor bizonyossággal rendelkeztem. Erre vonatkozóan volt egy élményem. Tizenhét éves voltam, és egyik nap vidéki városban sétáltam; június volt és reggel. Hirtelen úgy éreztem, hogy a világ megváltozott. Olyannyira, hogy egy meglepő öröm kerített hatalmába. Ekkor azt mondtam magamban: akármi is történjék, most már tudom. És ezt a pilla­natot sohasem fogom elfelejteni. Ennek következtében sohasem esem teljesen kétségbe. Nem tudom önnek leírni, mi volt ez, mert ezt valóban nem lehet el­mondani. A városnak, a világnak, az embereknek a megjelenése mintha telje­sen megváltozott volna. Az ég sokkal közelebbnek tűnt, majdnem kézzel elér­hetőnek. Nem mondhatok mást, csak annyit, hogy intenzitás, jelenlét, fény volt. Ezekkel a szavakkal többé-kevésbé körül lehet ezt írni. De meghatározni lehe­tetlen. Mindenesetre abban a pillanatban azt mondhattam, hogy bizonyosságom volt. Ha megkérdeztek volna, hogy miben voltam bizonyos, nem tudtam volna megmondani. De egy bizonyosság töltött el, és azt mondhattam, hogy soha többé nem lehetek szerencsétlen, hogy a legrosszabb helyzetben is emlékezni fogok erre a pillanatra. Ez megismétlődött még egyszer két-három évvel később, de kevésbé erő­sen, és többet nem. Azután elfelejtettem az egészet. Már nem élő valóság szá­momra. Csupán fénylő képek maradtak. Teológusokkal beszéltem róla; azt mondták, hogy ez a természetes misztika állapota volt." (Idézi: P. Mommaers, Was ist Mystik?, 1979, 35. k.) Ionesco nem beszél az Istenről, de az amire a szöveg utal, a feltétlenség vonásait hordozza, anélkül persze, hogy ennek személyes jellege az élmény­ben kidomborodna. Ionesco az egészet mint egy pillanatot éli meg, mely min­den előkészület nélkül tör rá, és kétségbe nem vonható bizonyossággal tölti el. Intenzitás, jelenlét, fény! Ezek a szavak utalnak arra a valóságra, amiről az, aki ebben az élményben részesült, tudja, hogy kimondhatatlan. És ezt a tapasz­talatot egy meglepő, szavakban ki nem fejezhető öröm kíséri. Az interjú folya­mán Ionesco még egyszer visszatér erre a tapasztalatra. Elmondja, hogy az életmódjában meg szeretett volna felelni ennnek a fönséges élménynek, de ez nem sikerült neki. A „világ" vonzása túl erős volt számára. Ezzel kapcsolat­ban arról beszél, hogy „elbukott". Ennek következményeit így írja le: „Állíthatom, hogy azóta lemondtam az égről, és az a benyomásom, hogy az ég elejtett engem. Egyre mélyebben vetettem magamat az életbe, kéjelegve, falánk módon. Minél idősebb leszek, annál őrültebb az életösztönöm: hatalmas étvágy, érzékiség, bor, „élet" - ami pont ellentéte az „igazi életnek" -, irodal­24

Next

/
Oldalképek
Tartalom