Szolgálat 66. (1985)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hit és tapasztalat
kátor könyve“ a maga ismétlődő „vanitatum vanitas"-ával, amit legalábbis Köl- cseyn keresztül mégiscsak ismerünk, tele van evvel a furcsa istenélménnyel, amit - persze egy teljesen más kultúra összefüggésében — az Ószövetség népe megtapasztalt és az istenhít negatív vetületeként kezelt. Egy pillanatra térjünk vissza a 139. zsoltárhoz, hogy véglegesen leszögezzük a tényt: az ember az istenélmény alapját a maga szellemiségében hordozza, valamilyen formában mindenképp megéli: „Lelkedtől hova menekülhetek? Arcodtól hova szálljak? Egekbe hogyha hágok, ott talállak, ha alvilágra roskadok, ott is csak rád lelek. Bár szárnyaim keletre szálljanak, vagy nyugaton az óceánon túlra telepedjek, ott is rám nehezedik súlya balkezednek. És akkor megértettem én: sötétben is rám függeszti szemét... Igen, bensőmet, Te alkottad! ... “ (Zs 139,7-13) 2) Találkozás Krisztussal Legtöbb Krisztus-hivő nem tudja elmondani az ő sajátos damaszkuszi útját, amelyen szent Pál módjára hirtelenül találkozott Krisztussal. Mégis majdnem mindegyikünknek vannak olyan élményei, amelyek a jelenlevő Krisztusra vonatkoznak. Itt sem egyszerűen „fantáziaképről“ van szó; nem arról, hogy Jézus alakja az evangéliumok alapján mintegy megelevenedik, azaz, a képzelet jóvoltából a „regényhősből“ valóság lesz. A „most és itt“ valóságos Krisztusáról van szó és olyan élményről, amely egyáltalán nem rendkívüli, tehát nem csodás vagy kivételesen „misztikus“, hanem minden keresztény életében megjelenik több-kevesebb tudatossággal. Azt éljük meg, hogy Krisztus most is valóság: egyrészt az örök életben — „odaát“ —, másrészt egy olyan jelenléttel, amellyel övéit a földön elkíséri. Ezek az élmények lehetnek a szentségi élet részei — nagyon sokszor pl. az Eukarisztiához kapcsolódnak, — de lehetnek a magános megfontolás, ima, szellemi vagy társas élet részei. Mindenképpen annak a megtapasztalását jelentik, hogy Isten a tőle elrugaszkodó embert határtalanul szereti. Az abszolút szeretet élménye ez, amely a keresztényben nem maradhat határozatlan és bizonytalan, hanem a Krisztus-tényben „ölt testet“, „tematizá- lódik“: a Krisztus-tény a Krisztus-élményben lesz személyes világom részévé. A keresztény ember Krisztus-hite, ha élő, akkor Krisztussal való tényleges kapcsolatot jelent. Azt is mondhatnánk, hogy a hit csak akkor ihlet imádságot, ha elérhető, megszólítható személyes valóságra vonatkozik. A keresztény élet tehát nemcsak az apostolok hithirdető szavának ad hitelt. Nemcsak elfogadja, 2 17
