Szolgálat 65. (1985)
Halottaink - László József P. Vid O. F. M. (Confrater)
a szentendrei gimnáziumunkba került. Matematikát és fizikát tanított. Növendékei szerették. Sokan keresték fel, még sok évvel az érettségi után is. Már igazgatóhelyettes volt, amikor a rendi vezetőség áthelyezte Esztergomba. Itt egyidőben volt tanár, igazgatóhelyettes és kollégiumi rektor. Munkatársai sok év elteltével is úgy tekintenek rá, mint ideális és ifjúságszerető vezetőre. Pár év elteltével újból visszakerült Szentendrére immár igazgatóként. Mint az iskola vezető pedagógusának alapvető célja az volt, hogy megteremtse az intézetben a családias légkört és a becsületes kitartó munka szellemét. Munkatársait, értekezleteken és egyéni beszélgetéseken erre buzdította. Nem elégedett meg azzal, hogy a fegyelmi ügyből irodájába kerülő diák megkapja tőle tettének méltó és jobbulásához szükséges büntetését. Mindig körültekintően vizsgálta a megbotlott diák tettének sokféle indítékát, és a biztató, a javuláshoz önbizalmat, erőt adó szavakkal bocsájtotta útjára. Ismerte legtöbb növendékének nemcsak iskolai életét, hanem otthoni körülményeit, családi problémáit. A szülők mindig bizalommal fordultak hozzá. Hivatali ideje alatt a kollégáihoz való kapcsolatát az emberség jellemezte. Nem lehet barátságos légkört a fegyelmezett munkára törekvés nélkül kialakítani. Nagy gondot fordított a tanórák sérthetetlenségére. Azok elhagyására, rövidítésére nehezen adott engedélyt. A pontosságra, gondosságra elsősorban saját példájával tanított. Az igazgatói munkakör legszürkébb, legkevésbé izgalmas feladatát, az adminisztrációt lelkiismeretesen, nagy kötelességtudattal végezte, azzal a meggyőződéssel, hogy a legszárnyalóbb pedagógiai elvek is meghiúsulnak, ha azokat nem rendezett körülmények között próbálják megvalósítani. Nevelői — vezetői munkássága olyan időre esett, amikor nagyon sok tényező szerencsétlen összejátszása folytán minden egyes jelentkezővel szerencsét kellett próbálnunk. Vid atya soha nem vesztette el reményét. A konferenciákon, egyéni beszélgetésekben rendtársaiban is igyekezett ezt a reménységet ébren tartani. Reménye kettős pilléren nyugodott. Elsősorban azon a meggyőződésen, hogy a középiskoláskorú fiatalokkal való foglalkozásunk Egyház építő tevékenység. Ezért ha valóban ezzel a szándékkal végezzük munkánkat, Isten segítsége sem marad el. Másodsorban arról is meg volt győződve, hogy a kevésbé tehetséges gyermekek, még nem feltétlenül kevésbé értékes emberek. Mint nyugdíjas példás készséggel vállalta budai templomunkban a lelkipásztori munkát: gyóntatást, betegek látogatását, prédikációt és kisegítést. Szabad idejében helytörténeti kutatásokat végzett. Nagyon szerette szülőfaluját. Szívesen ment haza, hogy tanulmányozhassa a plébánián és a szomszéd plébániákon is a régi latin nyelvű iratokat, és hogy beszélgethessen a régi idők még élő szemtanúival. Több gépel írott és fényképekkel illusztrált kötetet hagyott maga után. Gazdag élete nem volt küzdelem és szenvedés mentes. Igazságszerető ember volt. Minden igazságtalanság fájt neki, bárkivel történt is. Ezért lélekben sokat vívódott. De tudott megbocsátani is. 65. születésnapját csendesen ünnepelve mondotta baráti körében: Szivemben nincs harag senkivel szemben sem. Mindenkinek megbocsátok . . . Ebéd után kiment meglátogatni a közeli kórházban fekvő súlyosan beteg rendtársát, akihez baráti szálak fűzték. Miután üdvözölte, s átadta neki mások üdvözletét is, leült a kórházi ágy szélére ... A leesett szemüveg jelezte a hihetetlennek tűnő tényt: Vid atya meghalt. Földi születésnapja lett egyben égi születésének is a napja. Váratlan halála szelíd mosollyal sugározza felénk: „Legyetek készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok.“ ' Évkönyv alapján Confrater 7 97
