Szolgálat 65. (1985)
Eszmék és események - Levelesládánkból
LEVELESLÁDÁNKBÓL Mindig bámulom a liturgia megelevenítő csodáját. Az Egyház igazi pedagógiai bölcsességgel, anyai jóakarattal készíti elő a lelket az érkező kegyelem befogadására. Egyre inkább felmérem ennek súlyát, hiszen már nem tudok minden ünnepi eseményen részt venni. S amelyikről hiányzóm, valahogy elsikkad a hatása is. Szegény barátnőm, amíg élt, mindég hangsúlyozta, hogy fölösleges újabb és különbnél-különb imamódokon töprengeni. A hivatalos liturgiába kell egyre tudatosabban bekapcsolódni, azt minél ünnepélyesebbé tenni, mert az átfogja az emberi élet egészét, kitágítja a szívet, növeli az összetartozás érzését és közösséggé formálja a sokaságot, ott jön működésbe a misztikus test. Alkalom a feltünésnéíküli áhítatra és befogadóképessé teszi a lelket az adományok elfogadására. — Nagyon szeretem az ünnepeket, ilyenkor az ember jobban odafigyel a szeretetre: arra is, amit ad, arra is, amit kap ... Valahol egyszer azt hallottam, hogy „talajápolás“ minden ünnep Isten felé is, az emberek felé is. Mert ilyenkor kimutatjuk szere- tetünket, hálánkat, örömünket... S a keresztény embernek éppen erre nagyon sok oka van. Lassan mögöttünk a készülődés hosszú hetei, a bűnbánati idő, most már méltó és igazságos, hogy örvendezzünk. Bánkódni talán tudunk ... Ha az ember a vonaton utazik, figyeli mások társalgását, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy az egyik mondja a másiknak, a másik mondja az egyiknek búját-baját olyan hangsúllyal, mintha a világ legnagyobb tragédiája lenne . .. Olyan anyagi előnyök vannak itthon is, mégis az emberek többsége elégedetlen, kritizál, zúgolódik ... Azt se tudja mi a baja. Nos itt van a hiba. A ma embere nem tud örülni! Pedig hogy sürget Krisztus: „Ha szeretnétek, örülnétek ..." És Szt. Pál is: „örvendjetek az Úrban szüntelen! .. .“ Persze hogy van gond és szomorúság, sőt tragédia is, s emiatt minden egészséges lelkű ember elszomorodik. De túlzottan ápolni búnkat-bajunkat, a világ válságát: egyfajta lelki betegség. Hiszen Krisztus a végső megoldást meghozta a világ számára is, és minden egyes ember számára is. Erre a végső megnyugtató megoldásra kellene odafigyelni. Ezt írogatom mostanában nagybátyám feleségének is, aki teljesen összetört férje elvesztése miatt. — Annyira szeretem Jézus főpapi imáját: „Atyám, nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól . ..“ Nem ígéri Jézus, hogy nem lesz könny, bánat, szomorúság, de ígéri, hogy mindezek ellenére boldogok leszünk: föléje emel minden viszontagságnak, ha végigjárjuk vele együtt a szenvedés útját... S olyan türelmetlenek az emberek, és csak az orrukig látnak a bajban (de a jósorsban is!). Hiszen Jézus legyőzte a halált, nem úgy, hogy kiiktatta életünkből, hanem hogy van feltámadás belőle! Megtette a megpróbáltatásokat az érdemszerzés eszközének, alkalmak, óriási lehetőségek lettek azok. Jó, hogy a ma keresztény embere hallja ezt, olvashatja a Szentírásból. Nagy jó, hogy nemcsak hallgatói lehetünk a hitünknek, engedelmes alattvalói, hanem felszólít az Egyház, hogy gondolkodjunk el azon, „forgassuk mi is a szívünkben“, mint a Szűzanya. — Mekkora találékonysággal és változatosan tud az Isten szeretni és vezetni, névreszólóan minden embert! Szegény Jóanyám már harmadik hete kórházban, súlyos szempanaszokkal, de olyan fegyelmezetten és értelmesen viseli sorsát, hogy erősödésünkre van. Talán hus- vét előtt már hazajöhet. Úgy sajnálom az embereket, olykor még a keresztények is sajnálni valók. Ahelyett, hogy Jézustól remélnének mindenre megoldást, vergődnek tehetetlenségükben! Bennem nincs semmi szemrehányás az élet felé, mert amit igazán várok, azt úgyse az élet adja meg nekem, azt majd az életen túli ÉLET biztosítja számomra. Megbékélt ember vagyok mindig a bajok ellenére is, hiszen Jézus mondja: Boldog lehetsz, bár most sírsz, szenvedsz, szomorkodsz . . . majd egyszer vigasztalást, magyarázatot nyersz! S várok erre a jézusi vigaszra. Mert különben saját nyomorúságom miatt lennék leginkább elkeseredett. De amikor szembetalálkozom önmagam hiányosságaival, szinte elmosolyodom magam miatt: jó, hogy, az Isten meg-megaláz, mert különben a fejembe szállna a dicsőség! ... Jó, hogy tapasztalom, hogy elégtelen 83
