Szolgálat 65. (1985)
Tanulmányok - Hegyi György - Antal Pál: Érett emberséggel
életének szinte valamennyi megnyilvánulásában. Ennek a nagyon is általános jellegű tehernek ésszerűbb hordozására segít az átgondolt, okos, józan nevelés és önnevelés. S ennek a józan, okos nevelésnek és önnevelésnek a hiánya ad némi feleletet az imént felvetett kérdésre. A nevelés nagyszerű feladatára vállalkozó egyházi és világi emberek már régtől fogva rájöttek arra, hogy nem lehet szilárd alapok nélkül értékes embert formálni. Hány hitoktató, lelkipásztor, katolikus szülő és nevelő csődjénél mondhatjuk el, hogy azért „nem sikerült“ a rábízott, mert mindenáron szentet próbált belőle kialakítani, ahelyett, hogy először érett emberségre akarta volna nevelni. Meyer chicagói érsek mondotta a II. Vatikáni Zsinaton: „Előbb legyen ember, azután keresztény, s azután pap.“ Az épületet nem lehet a tetővel kezdeni! Ez az aranyigazság azonban nem jelenthet szorosan vett időbeli sorrendet. Egyébként a legtöbb esetben a halálig várhatnánk nemcsak a papirend, hanem a keresztség szentségének kiszolgáltatásával. Érettségünk emberi szemszögből is mindig növekedhet. A fenti mondás tehát nevelési és önnevelési elv. A mindennapi életben könnyen megfeledkezünk róla, mert helyes megvalósítása komoly áldozatot kíván. Maga az elmélyülő és őszintén átélt keresztény hit is hatékony erőforrást jelenthet az emberi érettség kifejlesztésében. Fontoljuk csak meg, mennyit jelenthet a helyes emberi viselkedés kialakításához a Krisztustól annyira megkövetelt „szívtisztaság“, vagyis a bensőnkben felmerülő helytelen vágyak megfékezése. A Zsinat a papnevelésről hozott határozatban felsorolja azokat a tulajdonságokat, amelyeket „értékel a közvélemény, és amelyek Krisztus szolgáját megbecsültté teszik az emberek előtt“ (Optatam totius, 11.). „Emberi“, „természetes“ vonásokról van ott szó. De éppen ezért oly fontosak a másikhoz való közeledésnél, kapcsolatnál. Az a keresztény, akiben ezek a tulajdonságok nem vernek gyökeret, nem sok reménnyel ajánlhatja a krisztusi életeszményt: a hallgató úgy érzi, hogy nem igazi, nem őszinte emberrel áll szemben. A határozat első helyen említi az egyeneslelkűséget. Az Úr is nyomatékosan sürgeti: „így beszéljetek inkább: az igen igen; a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való“ (Mt 5,37). Nincs egyetlen emberi magatartás sem, amelyet oly komolyan ítélne el az Úr Jézus, mint az egyeneslelkűség ellentétét. Gondoljunk csak a mi jóságos Urunk nagy beszédére, amivel a fari- zeizmust elmarasztalta (Mt 23,1-36). Élesen, egyértelműen és drámaian fejti ki, hogy mennyire eltaszítja magától Istent és minden jóérzésű embert az ilyen magatartás. Azt az Istent, aki a szívek és vesék vizsgálója, és azt az embert, aki elvárja, hogy Krisztus követőjét hallgatva és látva hiteles, a valóságnak megfelelő ismeretközlést kapjon. Az egyeneslelkűség farizeusi ellentéte éppenséggel a vallásos embert veszélyezteti, nála a legvisszataszítőbb. Szorosan összefügg az egyeneslelkűséggel a második emberi tulajdonság, aminek megszerzését a Zsinat sürgeti: legyen érzékünk azi'gazságosság- hoz. Ez azt kívánja, hogy megadjuk mindenkinek azt, ami megilleti, amihez joga van. Ha ez az érzék nincs meg az emberben, akkor alig lehet szó lelki 36
