Szolgálat 65. (1985)

Tanulmányok - Hegyi György - Antal Pál: Érett emberséggel

ápolatlan arccal, gyűrött ruhában. Különbözött a többiektől. Vegyes érzések forogtak lelkemben. Jézus szerint szeretettel kellene fogadnom, de a szívem mélyén mégis azt kívántam, hogy bárcsak minél előbb és sértődöttség nélkül menne el. S úgy látszik, nemcsak engem fogott el ilyen érzés. A következő alkalommal ugyanis már nem pusztán sajnálat, de gúny tárgya is lett. S ezt már észrevette... Elmaradt a templomból. Visszatekintve bánt a dolog, zavar, felkavar. A szegény Krisztus jött el templomunkba, s mi megtagadtuk a helyet, elzárkóztunk előle. A legelemibb hibát követtük el vele szemben: a ruha, a külsőség miatt igazi emberi kapcsolatot sem vettünk fel vele. Hogyne érezte volna meg!“

Túlzottnak tarthatjuk Masaryk, a két világháború közötti Csehszlovákia szabadkőműves elnöke kijelentését: „Az Egyház legnagyobb ellenségei maguk a katolikusok és módszereik.“ De sok esetben igaznak kell tartani Szent Ágoston keserű megjegyzését: „Milyen sok bárányka van kívül, s milyen sok farkas bévül.“ Sajnálatos, ha valaki vallásos, sőt keresztény, de életében mégis olyan magatartást tanúsít, amely nemcsak távol áll a valódi krisztusi életszemlélettől, hanem egyenesen ellentétes. Ez a furcsa jelenség nem is új, jóllehet a mi időnkben gyakrabban megmutatkozik és kirívóbb.

A jelenségnek számtalan teológiai, lélektani és pedagógiai magyarázata van. Az Úr Jézus szenvedése nemcsak a próféták és saját maga által megjövendölt események beteljesülése, hanem egyúttal előrevetítés is. Előre mondása azoknak az emberi gyarlóságoknak, amelyek már a szenvedéstörténet folyamán Júdásbán, Péterben, az apostolok hűtlenségében, a nép vezetőinek elva- kultságában megmutatkoztak, és tovább élnek a történelem folyamán minden kor, a mi korunk embereiben is. Valamennyien nemcsak a hitéért kereszthalált vállaló Péternek, hanem a Mesterét könnyű szívvel megtagadónak is szellemi rokonai vagyunk. Ha pedig megszorítanak bennünket, talán Pilátus lelki képe se lesz oly idegen tőlünk.

De hogyan lehetséges az, hogy nem egyszer olyan valaki sem birtokolja az alapvető, érett emberi tulajdonságokat, aki keresztény környezetben nőtt fel, a keresztény műveltséget nem kis mértékben megszerezte? Olyan magatartás-komplexumokkal küszködik, — ha ugyan küszködik! — melyekkel nemcsak a maga életét teszi terméketlenné, hanem másokét is megnehezíti. Észre sem veszi mily nagy kárt okoz világnézetének, a kereszténységnek, amit pedig jogilag és látszólag birtokol.

Nem kétséges, hogy „az emberfaj nem akar boldog lenni“, azaz az embersors vállalása nehéz feladat volt és lesz mindvégig. De azért feltehetjük a kérdést: Miért fordulhat ki emberségéből, becsületességéből sokszor éppen az, akit Krisztus a keresztséggel titokzatos Testének tagjává tett, a Szentlélekkel felkent, keresztény környezetbe helyezett?

A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az emberi természet megsérült, vagy ahogy a régi katekizmus fogalmazott: értelmünk elhomályosodott, akaratunk pedig rosszra hajló lett. Ezt a terhet viseli minden ember közösségi és egyéni

35